11. Ázsia: a kölcsönös gazdasági függőség multikulturális alapjai. Az egyesült Európa: globalizáció, identitás és a hálózati állam. (Castells III: 4, 5)
Castells a 3-ik könyv utolsó két fejezetében az ázsiai és az európai régió sajátos politikai, gazdasági és technológiai fejlesztési útjait vizsgálja meg alaposabban, igen nagy teret szentelve az ázsiai fejlesztő államnak (amely az elmúlt ötven évben számos ázsiai államot a legfejlettebb gazdaságok közé emelt) és csupán egy nyúlfarknyi fejezetet az európai hálózati államnak.
4. Ázsia: a kölcsönös gazdasági függőség multikulturális alapjai (Castells III: 4)
Castells hat államot vizsgál meg alaposabban az Ázsiáról (csendes-óceáni Ázsiáról) szóló részben: Japánt (nem foglalkozunk vele részletesebben), négy kistigrist: Tajvant, Dél-Koreát, Hong-Kongot és Szingapúrt (a fejlesztő állam modellje) illetve Kínát (vele sem foglalkozunk). Castells egyáltalán nem ír az ázsiai régió túlnyomó részéről és több államáról: Malajziáról, Thaiföldről, a Fülöp-szigetekről, Vietnámról, Indonéziáról és az orosz távolkeletről, illetve az Indiai-óceán térségéről.
Kiindulási pontja az a kérdés, hogy vajon létezik-e egy egységes csendes-óceáni ázsiai régió? Az elmúlt ötven évben gazdasági sikertörténet ennek a térségnek a felemelkedése, az 1990-es évekre a világ GDP-jének vásárlóerőn számolva a negyedét adta a térség, a globális kapitalizmus egyik fontos pontjává válva. Az USA mellett az innováció és az információs-kommunikációs technológia fejlesztésének a központja, amely az évezred végére megváltoztatta a világ gazdasági földrajzát. De ez a régió intézményesen nem integrált (szemben pl. az EU-val), a védelmi kérdések pedig inkább szembeállítják a térség egyes országait. Az integrációnak gátat szab a japánok hegemóniára törekvése. Sőt, magának a régiónak a határai is elmosódnak: Kína és India idetartozása oldja a hagyományos elképzeléseket és a Szovjetunió felbomlása is bonyolítja a képet.
Ennek ellenére lehet úgy érvelni, hogy a magas térségen belüli kereskedelem integrálja a régiót, valójában azonban bár a dinamizmus belülről jön (a GDP 89%-a nemzeti befektetésből fakad) az empirikus adatok azt mutatják, hogy az ázsiai országok elsődlegesen az USA-ba és az EU-ba irányítják termékeiket. Így nem figyelhető meg olyan elkülönülés, mint például az európai országoknál. A csendes-óceáni ázsiai régió inkább a világgazdaság egészébe integrálódik, minthogy önmagában állna. Ami mégis fontos a csendes-óceáni jelzőben, hogy bár nincs intézményi, kulturális, politikai és gazdasági alapja önálló régióról beszélni, azért a világgazdaságban egy fontos erőről, középpontról van szó, ami jelzi a nyugati dominancia kizárólagosságát. A nyugati világ konfrontálódik az ázsiai sikerrel – először Japánéval, majd a kistigrisekével. Az ázsiaiak erős versenytársat jelentenek, miközben egy több évszázados nyugati kulturális „felsőbbrendűségi érzésnek” a végét is jelzik. A növekvő ázsiai életszínvonal, a nagy piacok, a fogyasztó és termelőerők megnövekedése egyenrangú partnereket jelez.
Japán: cél a nemzeti függetlenség és hatalom fenntartása a gazdaság fejlesztése révén, de a fejlesztési modell az 1990-es évek elejétől tartós válságban van, mert olyan új erőket szabadított fel a társadalomban és olyan gazdasági, társadalmi, illetve kulturális változásokat indukált, melyek a nemzeti fejlesztési projekt elsődlegességét megkérdőjelezik, így magát a fejlesztési államot, annak legitimációját. Elsősorban a japán nacionalizmus és a szimbolikus birodalmi kifejeződések az okai annak, hogy nem jöhet létre egy egységes csendes óceáni régió, a legtöbb nemzet ugyanis saját identitását a japánokkal (illetve kínaiakkal) szembeni évezredes harcból meríti, ez pedig ma sem gyengül.
Kistigrisek és a fejlesztő állam: Castells négy kisebb állam sajátos sikertörténetét vizsgálja – Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hong-Kong. Mi a különböző ezeknek az államoknak a fejlődésében, mivel nem magyarázható a felemelkedésük:
- Nem azonos szerepet töltenek be a világgazdaságban, különböző az ipari termelési szerkezetük. Az „új nemzetközi munkamegosztás” tézisét, amely szerint a felemelkedés oka, hogy az ázsiai periférián a multik beruházásainak hatására történt fellendülés vissza kell utasítani. A multik bár Szingapúrban fontos szerepet játszottak (itt az állam és a multik viszonya fontos), de másodlagosak Tajvanon (itt a kis és középméretű családi hálózatok az elsődlegesek) és kis szerepet játszottak Dél-Koreában (ahol a sajátos koreai családok – chaebol – a fejlődés motorjai) valamint Hong-Kong-ban (itt pedig az állam támogatta helyi kis-és középvállalkozások a mérvadóak).
- A felemelkedés oka nem a szektorspecifikusság. A recept nem az ismert a textilből a nehéziparba típusú fejlődés. Például Szingapúrban a petróleum és félvezető ipar a fontos. Bár mindegyik esetben igen flexibilisek és adaptívak a cégek, de a környezet más és más.
- Nem az állam jóléti szerepe indukálta fejlődést. Bár ez fontos volt Hong-Kongban és Szingapúrban, de elenyésző a másik két államban.
- Sem a társadalmi béke volt a kiindulópont, sőt valójában a társadalmi, politikai, nemzetközi bizonytalanság és képlékenység volt az, ami elindította az „előremenekülési” folyamatot. A stabilitás nem a kezdete, hanem az eredménye a fejlődésnek.
Mi a hasonló az államok fejlődésében?
- A bizonytalan kiinduló helyzet központi elem, mind nemzeti, mind geopolitikai szempontból, ahol a kommunizmus elleni harcban a nyugati hatalmak (elsősorban az USA illetve az Egyesült Királyság – főleg Hong-Kong esetében) támogatja a fejlődést. A fejlesztési politikát kezdetben a túlélés diktálta. Ezek a hatalmak gazdasági és katonai támogatást is adtak – sőt felvevő piacként is működtek a kezdeti időben.
- Mind a négy gazdaság kifelé koncentrálódik, exportorientáltak, elsősorban az ipari termékek előállításával. Az import helyettesítő politika bár fontos, a gazdasági siker alapja az elsősorban USA-t célzó export volt.
- A harmadik faktor az erős, helyi agrárosztály hiánya, amely gátolta volna a gyors társadalmi átalakulást.
- A negyedik, a jól képzett, olcsó, átképzésre nyitott, magas produktivitású és versenyképes munkaerő. Ez kulcseleme volt a fejlődésnek. Kezdetben a represszív eszközökkel érték el, hogy ez a munkaerő tömeges legyen. Azonban igen alacsony volt az életszínvonal, ezért a nemzetközi tekintetben kicsi munkabér is magasabb életszínvonalat tudott nyújtani, mint korábban, így a versenyképes munkaerő újratermelése könnyen ment.
- Az ötödik, kulcsfontosságú faktor, hogy ezek az országok idejében felismerték az információs és kommunikációs technológia szerepét és átálltak a termelésére, valamint befektettek a kutatásba és fejlesztésbe.
A háttérben, minden hasonlóság gyökereként az állam és felvállalt szerepének azonossága állt: a „fejlesztő állam” (Ch. Johnson). A fejlesztő állam a legitimációját a fejlődés támogatásából és fenntartásából nyeri, azaz a magas gazdasági növekedési rátából, a termelési rendszer strukturális megváltoztatásából, mind nemzeten belüli, mind nemzetközi gazdasági szempontból. Ezzel párhuzamos a nemzeti identitás (újjá)építése. A fejlesztő állam számára a fejlődés nem a cél, hanem a létezésének a lényege. A kelet-ázsiai fejlesztő államok a túlélés érdekében születtek, majd ezt követően váltak nemzeti projektté, sajátos kulturális és politikai identitást megjelenítve a világban.
Ezek az államok az USA „vazallus” államai – vagyis bár bizonyos keretek között autonóm politikai és gazdasági döntéseket hozhatnak, nem bábjai az amerikai rendszernek, nem függnek tőle gazdasági értelemben, de katonai szempontból védtelenek lennének nélküle. Ez különösen létrejöttük idején volt kiemelkedően fontos, mert megvédte őket és egyúttal hozzáférési pontot jelentett a világgazdasághoz-piacokhoz.
A fejlesztési államban meghatározó szerepet játszanak az állami hivatalnokok, akik az államot képviselik döntéseikben – inkább technokratikusak, mintsem bürokratikusak és egy stratégiai fejlesztési tervet igazgatnak, és nem a diktatúrából fakadó előnyöket maximalizálják. A sikerük egyik titka, hogy a civil társadalmat ellenőrizni és mobilizálni tudják-tudták a saját céljaiknak megfelelően. Az első eszköz a represszió. A második, hogy az ellenállás kifejtésére alkalmas tradicionális, domináns társadalmi osztályokat részben megsemmisítették, részben szétzilálták, részben pedig az államtól tették függővé. A munkásokat a folyamatosan növekedő életszínvonallal nyerték meg. Az 1980-as évekre új, fogyasztás-orientált, képzett és liberális középosztály jelent meg, amely demokratizálódáshoz is vezetett. Napjainkra a fejlesztő állam előtti lehetőségek kinyíltak és a társadalom egyre inkább beleszólhat a fejlődés irányába.
Kína: a modernizáció és a nemzetközi nyitás szándékolt politika következménye, amely a Kommunista Párt ellenőrzése és irányítása mellett folyik. A kínai forradalom elsősorban nemzeti – a sajátos helyzeten alapul – de szocialista jegyeket is felmutat. Az 1990-es évekre a kínai politika ötvözi a forradalmi állam és a fejlesztő állam modelljét. A kérdés, hogy a különböző folyamatok közti egyensúlyt hogyan sikerül megtalálni:
- mennyire sikerül integrálódni a globális gazdaságba,
- miközben folyik az állam ellenőrzött decentralizációja,
- hogyan sikerül kezelni a vidéki szegénységet és a társadalmi egyenlőtlenséget,
- továbbra is elnyomni a politikai demokratizálódást,
- ellenőrizni a civil társadalmi mozgalmakat,
- és egyensúlyt tartani a különböző hatalmi csoportok között a pártban és a hadseregben.
5. Az egyesült Európa:
globalizáció, identitás és a hálózati állam. (Castells III: 5)
Európa Castells számára nem különösebben érdekes (kivéve a hálózati állam létrehozásának kísérletét), elég pesszimistán ítéli meg a régió kilátásait, különösen, ami a jóléti állam fenntarthatóságát illeti és ennek hatását a gazdaságra, társadalomra. Véleménye szerint Európa tartósan lemarad. (Az európai fejezet forrása egyébként, hogy Castells a Berkeley-n a nyugat-európai tanulmányok központjának a vezetője volt 1994-99 között, illetve az Európai Bizottság technológiával foglalkozó High Level Expert Gruop-jának volt a tagja 1995-97 között. Castells számos politikussal és európai tudóssal ápol egyébként jó kapcsolatot.)
Európa egyesítése az egyik legfontosabb trend az új világ kialakításában. Véget vethet a több, mint ezer éves háborúskodásnak Európában, ugyanakkor az egyesült Európa olyan stabil pontját jelentheti a világnak, amely az ázsiai régióval együtt ellensúlyt jelenthet az USA számára és policentrumúvá teheti a világgazdaságot. Politikai szempontból azért különösen fontos az európai egyesítési folyamat, mert innovatív, a kormányzás új megoldásait dolgozhatja ki, egy új állami forma, a hálózati állam kialakításával.
Az elmúlt ötven évben három fő elgondolás versengett egymással az európai egyesítés lényegét illetően:
- Az egyesült Európa megálmodói: erős föderális állam.
- De Gaulle: nagyobb nemzeti szuverenitással rendelkező, kormányközi politikai egység.
- Angol: inkább csak gazdasági egyesülés, szabad kereskedelmi övezetként.
Ám mindhárom egy védekező reakció volt, olyan politikai projekt, amely képes Európa nemzeteit megvédeni a nemzetközi gazdaságban és politikában. Castells röviden áttekinti az európai egyesülés főbb történeti állomásait is, melyek három korszakban – 1950-es, 1980-as és 1990-es évek – főként politikai célkitűzések mentén, de gazdasági eszközökkel vonták egyre szorosabb kötelékbe a nyugat-és dél-európai államokat
- Kiindulópont: elkerülni egy új háborút, újjáépíteni Európát, integrálni a kettéosztott Németország nyugati felét, politikailag és gazdaságilag stabil Európát létrehozni (a katonai stabilitásról a NATO gondoskodott). Az acélipar egyesítése nyitotta meg az utat a folyamat előtt (Montánunió – 1951) és vezetett a Római Szerződésekhez (1957): hat állam létrehozta az Euratomot és az Európai Gazdasági Közösséget. Az egyesítés elsősorban gazdasági jellegű. Az 1970-es években kibővültek: EK, Dánia és Írország.
- Szorosodó gazdasági együttműködés: 1973-79: gazdasági lelassulás, euro-pesszimizmus. Az 1980-as bővítések (1981 Görögország, 1986 Spanyolország és Portugália) frissülést hoztak, illetve új vitákat. Veszély: Európa egyre inkább lemarad az USA és Japán mögött à Single European Act (1987) és az igazán egyesült piac létrehozása (1992: EU). A technológia megújítása az egyik legfontosabb cél lett (Eureka program), de felemásan sikerült. Politikai megújulás: nagyobb politikai hatalmat kap a Bizottság, a Tanács és a Parlament.
- Amikor Európa nyugati fele elhatározta, hogy szorosabb gazdasági és politikai együttműködésre van szükség, akkor alapjaiban megváltozott a geopolitikai helyzet: Németország egyesülhetett (az első kelet-európai állam, NDK „belép” az EU-ba). Németország 80 milliós lakosságával és a közösség GDP-jének a 30%-val meghatározó állammá vált. További három állammal bővültek: Ausztria, Svédország és Finnország – 1995: cél gazdagabb országokkal kiegyensúlyozni a közösséget.
- A jövő: egységes valuta bevezetése (kivéve Dánia, EK és Svédország à eltérő fokú gazdasági integráltság), közös központi bank – Németország vezető szerepben. További bővítések egyes kelet európai államokkal: cél elkerülni a régió destabilitását (és a menekülthullámot), új piacokhoz jutni és ellensúlyozni Németországnak az erős hatását a régióban, továbbá megakadályozni, hogy Oroszország újra befolyásra tegyen szert Kelet-Európában.
Napjainkban két fő kihívás éri az európai integrációt:
a.) Pénzügy: a pénzügyi és valutapiacok már igazán globálisak, kibújnak az állami ellenőrzés alól. 1992-93 európai valuták válsága (font, líra, peseta, escudo) à az átváltási árfolyamok folyamatos változása a profitmaximalizálásra törekvő befektetők (nem csak a spekulánsok) számára rést hagy a rendszerben, ezt ki kell küszöbölni (egységes valuta gondolata). Másrészt a közös valutához közel azonos makro-gazdasági mutatókat kell produkálnia az országoknak (1996 – Dublin: Stabilitási és Növekedési Paktum): a költségvetési hiány max. 3%-a a GDP-nek, az államadóság nem lehet több, mint a GDP 60%-a, alacsony infláció és stabil árfolyamok. Várható, hogy a dollár és a jen árfolyama is előbb-utóbb rögzülni fog egy átfogó rendszerben.
b.) Technológia: Európa részben lemaradt az USA és Japán technológiai fejlettsége mögött (kivéve a mobiltelefóniát, főképp a NOKIA-t). Az európai technológia-fejlesztési és kutatási programok (pl. ESPRIT – később IST) korlátozott hatásúak, nehézkesek és bürokratikusak. Az egész európai technológia függ az amerikai szoftverektől és az amerikai illetve ázsiai hardvergyártástól. Az eredmény azonban nem az európai és amerikai valamint japán cégek szembeállítása lett, hanem a hálózati vállalat megerősödése, stratégiai szövetségeket kötöttek, egymás régióiban építettek gyárakat és oda telepítették a fejlesztést. Európa termelési alapja valóban globalizálódik (termelés és K+F nagy mértékű kitelepítése).
c.) Kereskedelem és befektetés: az európai versenyképesség csökken, attól a kettős nyomástól, ami éri (felülről: USA-Japán csúcstechnológia, alulról: olcsó ázsiai tömegtermelés). Ennek ellenére az 1990-es években az európai kereskedelmi mérlegek egyensúlyban voltak. Hogyan lehetséges, hogy a magas munkaerőköltségek, a cégek pénzügyi konzervativizmusa és a technológiai innováció alacsonyabb szintje mellett is megtartja az EU versenyképességét? Ennek fő oka, hogy a piacok még nem teljesen globalizálódtak: az európai kereskedelem jó része az EU-n belül bonyolódik, védik az európai vámok, ezeket azonban le kell bontani a jövőben. Jelenleg az ázsiai és amerikai cégek az EU-n belüli gyárakban termeltetnek (bújtatott export) és viszont (pl. 1994-96 között a német cégek a világ minden táján befektetéseket eszközöltek, miközben odahaza ezt visszafogták.)
d.) Munkaerő: úgy tűnik a munkaerő szerveződése nem globális, a „munkásmozgalom” képtelen globális ellenállást kifejteni. A bevándorlással szemben ugyanakkor nagy a társadalmi ellenállás, de mégis egyre inkább multikulturalizálódnak az európai államok. A globális termelés hatására mindenhol megváltoznak a munkafeltételek a versenyképesség megőrzése érdekében – magas a munkanélküliség, rosszak munkakörülmények az európai államokban.
e.) Média: ld. I/5 és II/5 fejezetek
f.) Bűnözés: ld. III/3 fejezet.
Mindennek következtében egyre nehezebbé válik az európai jóléti rendszer fenntartása, mivel csökken a foglalkoztatottság, melyen gazdasági stabilitása alapul. Megfigyelhető egy európai globalizáció-ellenesség is (általában szűk európai érdekeket védve).
a.) A jóléti állam válságából fakadó, a munkaerőpiac túlzott flexibilitásával kapcsolatos elégedetlenség defenzív reakciókat szül, mely az államokkal (állami vezetéssel) szembefordítja az embereket. Az európai integráció sokszor nem az államok vitája, hanem a nemzeteké-embereké.
b.) A bizonytalanság növeli az idegengyűlöletet és az identitásukat a szupranacionális állammal szemben, illetve a multikulturalizmussal szemben határozzák meg az emberek – ez remek táptalaj a popularista demagógia számára.
c.) Demokratikus deficit: az Európai Unió intézményeit nem az emberek, hanem az államok vezetői ellenőrzik, ez csökkenti a demokratizmust és elégedetlenséget szül (kevés ráhatás a valódi döntésekre).
d.) A nacionalizmus alapvető forrássá válik: míg az európai intézmények a francia nemzeti hagyományt követik, és politikai alapon határozzák meg a nemzeteket, addig az európai nemzetek a német hagyomány alapján azokat sorolják egy nemzetbe, akik azonos nyelvet beszélnek – egy a kultúrájuk. Ez ellentmondásokhoz vezet (pl. Katalónia, Padánia, Skócia…). Tovább komplikálja a képet, hogy egyes államokban a nemzeti identitás az európai integrációt erősíti, míg másokban gyengíti azt.
e.) A lehetséges megoldás a gazdasági integráció és a kulturális decentralizáció – a regionális és lokális önkormányzatok megerősödése, a helyi identitással együtt (ebben központi szerepet játszanak a sportcsapatok, melyek erősítik a helyi identitást, miközben sokszor „idegen” sztárokat is szerepeltetnek).
Ezt a két fő kihívást, amely alulról (lokalizáció) és felülről (globalizáció) éri az európai intézményeket egy új, kreatív állam intézményrendszerrel próbálja kivédeni az egyesülő Európa: a hálózati állam kialakításával. A hálózati állam olyan komplex intézményrendszer, amely kombinálja a különböző döntési szinteket (helyi, regionális, nemzeti és szupranacionális). A tárgyalásokat a különböző szintek meghatározott rendben végzik, sajátos asszimetriát képezve a szubszidiaritás elve mentén – a döntéseket minél közelebb kell hozni azok végrehajtásához, illetve ahol azok a hatásaikat kifejtik. A föderációs és konföderációs elveket együttesen alkalmazzák:
- konföderális (kormányok közötti): védelmi politika, rendőrség, közpolitikai kiadások
- föderális (nemzetek feletti): monetáris politika, kereskedelem, állampolgárok tartózkodása, a tőke-javak-emberek áramlása
- vegyes: külpolitika, környezetvédelem, adópolitika, bevándorlási politika.
Az európai intézményrendszer szervezeti rajza sokkal közelebb lenne egy hálózathoz, mint egy fa-szerkezethez. A különböző szintek együttes munkálkodásának – a hálózati állam működésének – a célja re-legitimálni az európai politikai rendszert, miközben lehetővé teszi annak teljes flexibilitását és komplexitását. A hálózatnak nincs igazi központja, miközben mégis érvényesül benne az alá-fölérendeltség. Kapcsolódási pontjai vannak, különböző jogosítványokkal, de ezek mégis kölcsönösen függnek egymástól, egyetlen rész sem veheti figyelmen kívül a másikat, mert az az egész rendszer működését kérdőjelezi meg – ez a fő különbség a politikai hálózat és a központosított politikai struktúra között.
A sikeres európai integrációhoz szükséges egy, a világon sajátos, közös európai identitás kialakítása is, e nélkül nem lehet sikeres az egyesülési folyamat. Ez az identitás nem épülhet:
- vallási alapokra (multikulturalizmus, állam egyház szétválasztása),
- a demokráciára (ez mindenhol a világon elfogadott, illetve nagy a demokratikus deficit)
- etnicitásra (túl nagy a bevándoroltak száma, európai szembenállásokat hozna)
- nemzeti identitásra (ellentmond annak, hogy elsősorban európai legyen).
Egyelőre nincs európai identitás, csak csíráiban. Amire épülhet: a jóléti állam védelme, a magas szociális szolidaritás, a foglalkoztatottság, a munkához való jog, az általános emberi jogok védelme, a demokrácia megújítása (lokális és regionális szinten). Castells szerint ez egy épülőfélben lévő projekt identitás.