9. Az államszocializmus válsága és a Szovjetunió összeomlása. Globális bűnöző gazdaság. (Castells III: 1, 3)

 

Néhány szó a harmadik kötetről: míg az első kötet hét, a második hat, a harmadik kötet öt fejezetből áll és az oldalak száma is egyre kevesebb. Az első kötet a Netről szólt (globális gazdaság, a valós virtualitás kultúrája, áramlások tere, időtlen idő), a második kötet a Self körüli kérdéseket taglalta (társadalmi ellenállás az Isten, a lokalitás, az etnicitás és a család nevében; a patriarchalizmus és a nemzetállam megkérdőjeleződése). Az első két kötetben bemutatott Net és a Self közötti antagonisztikus ellentét alapjaiban változtatja meg az életünket, ahogy gondolkodunk, termelünk, fogyasztunk, kereskedünk, irányítunk, kommunikálunk, élünk, halunk, háborúzunk és szeretkezünk… A 20-ik század utolsó negyede a technológiai forradalom és a változás ideje.

            A harmadik kötet mindarról szól, ami ebből a dichotómiából kimaradt és mégis fontos társadalmi változás: az államszocialista rendszerek összeomlásáról, a kizártak világának megjelenéséről, a globális bűnöző gazdaság kialakulásáról, az ázsiai régió felemelkedéséről és az európai integrációról. A kötet végét egy hosszabb elméleti összegzés zárja, ami egyben mindhárom könyv foglalata.

 

  1. Az ipari államizmus krízise és a Szovjetunió összeomlása

 

Castells sokszor a ’keleti’ fülnek közhelyszerűen, és szájbarágósan, hosszan ír az általa államszocialista rendszernek és államnak nevezett képződmény válságáról és bukásáról. Meglátásainak alapját részben személyes vizsgálatai jelentik: több hónapot töltött a korábbi Szovjetunióban kutatással, második feleségét (aki orosz származású) is ekkor ismerte meg. Később tanácsadója volt Jelcinnek, ez azonban kudarcélményt jelentett: tanácsait nem igazán fogadták meg – ez volt az egyik nagy próbája mind személyiségének, mind elméletének. Talán ennek is köszönhető, hogy az Információs Korszakról szóló könyv elméleti foglalatában legfontosabb tapasztalatként azt fogalmazza meg, hogy a világot elsősorban megérteni kell és nem megváltoztatni – ellentétben a marxi tétellel.

            A fejezet kiinduló kérdése: miért érezték a szovjet vezetők égető szükségét az 1980-as években, hogy olyan radikálisan változtassanak a rendszeren – ami végülis magának a rendszernek a végéhez és a Szovjetunió felbomlásához vezetett? És miért épp az 1980-as években történt mindez?

            Castells hipotézise szerint a szovjet rendszer 1980-as évekbeli válsága természetében más volt, mint a korábbi válságok – hisz a szovjet rendszer története a folyamatos reformok és visszarendeződések sorozata. Már az 1970-es évektől elindultak olyan változások, amelyek rámutattak a rendszer strukturális instabilitására, amely képtelenné tette, hogy biztosan végrehajtsák az információs társadalomba való átmenetet. Vagyis a szovjet rendszer lényegében amiatt omlott össze, mert a 20-ik század végi legfontosabb társadalmi változást, az információs társadalomba való átmenetet nem tudta kezelni. TÉZIS: az információs társadalmak kapitalista társadalmak, az indusztrialista államista rendszerek nem képesek információs társadalommá alakulni.

            Főbb fogalmak:

-         Államizmus: társadalmi rendszer, amelyben a gazdasági többletet a hatalom birtokosai, az állami apparátus sajátítja el. A rendszer célja a hatalom maximalizálása, a hadsereg megerősítése és az ideológiai kapacitás növelése.

-         Kapitalizmus: a gazdasági szervezeteket ellenőrzők sajátítják el a gazdasági többletet. A rendszer célja a profit maximalizálása.

-         Indisztrializmus: A fejlődés egy módja, amelyben a produktivitás forrása elsősorban a termelés mennyiségi faktorainak növelése (munkaerő, tőke és nyersanyagok).

-         Informalizmus: A fejlődés egy módja, amelyben a produktivitás forrása elsősorban a termelés minőségi kapacitásának optimalizálása – a tudáson és információn alapuló termelési faktoroké. Az informalizmus megjelenése szorosan összefügg egy új társadalmi struktúra, a hálózati társadalom megjelenésével.

 

A Szovjetunióban az informalizmusba való átmenethez szükséges lépések aláásták az állami bürokrácia és a párt nómenklatúrájának hatalmát és működését. A megtett intézkedések ugyanis nyitottabbá tették a politikai rendszert, amely kikerült a hatalom ellenőrzése alól. Ezt követően felszínre kerültek a korábban elnyomott nemzeti érzelmek. A nemzeti identitáson alapuló közösségek pedig területi önállóságra törekedtek, amely 1991-re a Szovjetunió fizikai széteséséhez vezetett. A nacionalizmus a legjobb kifejezőerejévé vált a társadalom és a kommunista állam közötti konfliktusnak. A sajátos szovjet rendszer – és elsősorban nem az állam – volt felelős azért, hogy az informalizmusba való átmenetet nem tudták kezelni. Castells a későbbiekben azzal foglalkozik, hogy pontosan meghatározza miért volt képtelen ennek a változásnak a levezénylésére a rendszer.

 

A gazdasági növekedés extenzív modellje és a hiperindusztrializmus határai

 

A szovjet gazdasági növekedés az 1950-60-as években általában magasabb volt, mint a világ többi országáé, csak 1975 után volt megfigyelhető egy stagnálás, majd 1980-82 között fordult először negatívba és 1987 után véglegesen. A Szovjetunió iparosítása az egyik leggyorsabb volt a világtörténelemben – de mindez rendszerszerű erőszakkal és az emberi jogok illetve a politikai szabadság megsértésével járt együtt. A nemzetközi elszigeteltség ellenére a szovjet rendszer két évtized alatt – a második világháború idejére – ipari és katonai hatalommá vált, a háború után pedig atombombával rendelkező szuperhatalomá.

A gazdasági alapot a tervutasításos rendszer jelentette, az egész gazdaságot vertikális adminisztratív döntések és tervező intézmények irányították (Gosplan – tervező hivatal, Gossnab – a döntések végrehajtásáért felelős intézmény). A gazdasági növekedés extenzív volt, növekvő tőkével és munkaerővel, miközben a technológiai változás kisebb szerepet játszott. Ahogy azonban az állam a kezdeti veszélyekkel terhelt korszakból átlépett a normalizált hétköznapok időszakába egyre nehezebbé vált az emberek etetése és a fogyasztás biztosítása. A tervrendszer igen nagy veszteségekkel és kis hatékonysággal dolgozott a rendszer egésze szempontjából, de elősegítette bizonyos célterületek – így a haderő – fejlesztését. A tervutasításos rendszer ugyanakkor útjában állt az innovációnak és a változásnak, mivel az bizonytalanná és meghatározhatatlanná tette volna a működését. A kutatás és fejlesztés intézményi okokból is elszigetelt maradt az ipartól – hadipari fejlesztések prioritása, párhuzamos kutatási intézményrendszerek, verseny hiánya… A valós fogyasztói igények kielégítésére sokkal inkább a létrejövő árnyékgazdaság volt képes, amely összefonódott a nómenklatúra működésével.

Sajátos volt a Szovjetunió nemzetközi rendszerben való gazdasági szerepvállalása: elsősorban hatalmas mennyiségű feldolgozatlan nyersanyagot adott el (90%-a az exportnak az 1980-as években), ami tovább erősítette az extenzív modellt. Különösen fontos, hogy az 1980-as években, amikor a Szovjetunió strukturális válsággal küzdött az általa kitermelt nyersanyagok piaci ára is épp radikálisan csökkent (olaj, gáz és fémek).

            A szovjet vezetők többnyire tisztában voltak a gondokkal, ezért folyamatosan reformálták a rendszert, melyeket aztán később korrigáltak. A reformok legtöbbször torzóban maradtak, pl. az 1960-as években indított reform Hruscsov bukásához vezetett, majd a reform is elhalt (legfőbb oka: az innovatív cégek több munkáért kaptak ugyanannyi pénzt, míg a nem változókra ügyet sem vetettek, így az innováció paradox módon nem volt kifizetődő).

Az 1970-es évek végére egyre erősödött a gazdasági válság, amelynek elsősorban inherens strukturális okai voltak, vagyis magából a rendszer működéséből fakadtak:

-         az extenzív fejlődéshez szükséges újabb munkás tömegek elfogytak (a nők már munkába álltak, csökkent a születésszám és egyre tovább tanultak a fiatalok),

-         ugyanakkor a tőke sem volt tovább növelhető (főleg, hogy a kitermelt nyersanyagokat egyre rosszabb áron tudták eladni a világpiacon).

-         Az egyre műveltebb és öntudatosabb emberek szerették volna fogyasztói igényeiket kielégíteni, sikertelenül.

 

Szumma: az extenzív modell kimerülése és a bürokratizáció erősödése miatt változásokra volt szükség: megreformálni a gazdaság irányítását és modernizálni a gazdaságban használt technológiát.

 

A technológiai kérdés

 

Az 1960-as évektől a fejlett világ termelési rendszere a mikroelektronika, speciális kémiai technológiák és a biotechnológia felé mozdult. Eközben a Szovjetunióban továbbra is a nehéziparra koncentráltak. Érezhetővé vált a technológiai lemaradás. Ennek azonban nincs közvetlen és nyilvánvaló oka. Mert egyrészt megvolt az igen erős tudományos gárda és kutatói bázis, másrészt Brezsnyev hivatalosan is meghirdette a tudományos és technológiai forradalom programját. Valójában maga a rendszer működése és nem az emberek vagy az erőforrások hiánya nem tette lehetővé a megreformálást. A változás oka külsődleges: az új információs eszközökön alapuló technológiai forradalom a nyugati világban. Ezzel a kihívással már nem tudott lépést tartani az államszocializmus. A fő okok:

-         A legfejlettebb technológiát, erőforrásokat és emberanyagot felszívta az izolált katonai ipar, mely az amerikai rendszerrel ellentétben a fejlesztéseket nem csöpögtette vissza az ipar egészébe. Sőt, 1965-től a számítástechnikában elkezdték másolni az amerikai és a japán technológiát, ami fokozódó lemaradáshoz vezetett a katonai ipar terén is. Paradox módon a szovjet hadipar függeni kezdett az amerikaitól. A csillagháborús program idején ismerték fel ezt a lemaradást leginkább a szovjet vezetők.

-         Azonban a hadiiparon kívüli technológia és szakembergárda is hatalmas volt. De az innováció paradox módon ellentétes hatást ért el: bizonytalanságot okozott a tervrendszerben, az innoválóknak pedig többet is kellett dolgoznia. Aki a hagyományos módon teljesítette a tervet azt viszont békén hagyták. Továbbá az alkalmazott kutatást és a gyártást mesterségesen el is vágták egymástól és párhuzamos kutatói rendszerek is létrejöttek. A legtöbb új technológiát inkább importálták, de ez is felemásra sikeredett: csak egyes részeket újítottak fel, melyek így nem tudtak együttműködni az ipar más, régi részeivel. A megvásárolt technológia sokszor nem volt egymással kompatibilis. Az egész gazdaságot kellett volna modernizálni, ez azonban import alapon nem volt lehetséges.

-         A hatalom pedig nem is járult hozzá a legfejlettebb ingformációs eszközök használatához, az információáramlást ellenőrizték, ideológiai okok is korlátozták az új technológia elterjedését (pl. fénymásolat elkészítéséhez két aláírás kellett, korlátozták a papírhoz való hozzáférést).

 

Szumma: sem a technológia, sem a know-how nem tudott elterjedni. Ahol pedig modernizáltak ott az eredmény visszás: a társadalmi irracionalitás technológiai racionalizálása csak növeli a rendetlenséget.

 

Az identitás előtörése és a szovjet föderalizmus válsága

 

Gorbacsov reformjai a gazdasági újrastrukturálódást és a technológiai modernizációt célozták. De nem csak ez volt a rendszer hibája. A szovjet rendszer nem túl biztos multinacionális szövetségi alapra épült. A nacionalizmust sokáig elnyomták, most azonban újult erővel tört elő és a helyi elitek fel is használták a reformok elleni harcukban. Bár a gazdasági és technológiai okok vezettek a válsághoz, tulajdonképpen a rendszer felbomlását mégis a nacionalizmus újraéledése okozta.

            A Szovjetuniót kettős identitási alapon építették fel: nemzeti/etnikai identitás (pl. orosz) ill. szovjet identitás. A rendszer nyitott volt a csatlakozók előtt, ez tette lehetővé azt is, hogy hivatalosan kiválhassanak belőle. Geográfiailag öt koncentrikus biztonsági rétege volt a rendszernek:

-         Oroszország és szatellit autonóm köztársaságai

-         A Szovjetunió köztársaságai, közte Oroszország

-         A Szovjetunión kívüli szovjet ellenőrzés alatt álló népi demokráciák

-         Vazallus államok szovjet-orientációval (pl. Kuba, Vietnám…)

-         A nemzetközi kommunista mozgalom szerte a világban.

 

A szovjet rendszer nacionalizmussal és nemzettel kapcsolatos skizofréniáját jellemzi, hogy az osztályalapú, internacionalista kommunista utópia a mindennapok szintjén ellentmondásba került a nemzeti és területi alapon kifejeződő szövetségi rendszerrel. A leggyengébb láncszem az orosz tagköztársaság volt, ahol leginkább elfojtották a nacionalizmust (miközben az orosz származásúak persze minden intézményben felülreprezentáltak voltak). A rendszertől egyébként nem volt idegen a teljes népek deportálása sem és a folyamatos antiszemitizmus. Az állandó belső vándorlás miatt a Szovjetunió szétesésekor 60 millió polgár élt hazaföldjén kívül à a kisebbségi kérdés központivá vált az utódköztársaságokban.

 

Az utolsó peresztrojka

 

Gorbacsov peresztrojkájának a gyökerei Andropovhoz vezethetők vissza, aki korábbi KGB vezetőként elég információval rendelkezett ahhoz, hogy ismerje a rendszer hiányosságait. Az eredeti cél a rend helyreállítása, az őszinteség és az ideológia megerősítése volt a munkahelyeken és a pártban, elsősorban egy erős és tiszta kormányzat révén. Az 1985-ben megválasztott Gorbacsov is ezen a vonalon indult el, amikor meghirdette első verzióját a technológiai modernizációra és a felelősségteljes munka újrateremtésére. Hamar kiderült azonban, hogy a sikerekhez az egész rendszer teljes megreformálása szükséges. A folyamat nem társadalmi vagy külső nyomásra indult, célja a rendszeren belülről kijavítani a hibákat, miközben megőrzik a vezetők a hatalmat. A fő dimenziók:

-         lefegyverzés, és kivonulás a kelet-európai országokból,

-         gazdasági reform,

-         a média, kultúra és közvélemény-formálási folyamat fokozatos liberalizációja,

-         és ellenőrzött demokratizálódás, a politikai rendszer dekoncentralizációja.

 

Gorbacsov felismerte, hogy csak a katonai fegyverkezési kényszer terheit megszüntetve van esély előrelépni és a forrásokat a gazdaság más területeire irányítani, technológiailag modernizálni, fogyasztói javakat előállítani és életszínvonalat emelni, tehát újra legitimálni a szovjet rendszert. Ez nem jelentette volna a magántulajdon visszaállítását, az árak liberalizációját illetve a tervutasítás megszűntét. Valójában az elindított reformok lassan aláásták az élén álló párt és Gorbacsov hatalmát.

            A hatalmon lévők csoportjai különbözőképpen viszonyultak a reformokhoz:

-         A kommunista ideológusok, a párt doktriner vezetői egyre inkább ellenezték

-         Az államapparátus hatalmi elitje – sajátos kaszt – megosztott volt:

a.)   a párt központi politikai apparátusa (nomenklatúra) inkább ellenezte

b.)   a tervutasításban dolgozók, akik vezérelték a gazdaságot egy határig támogatták

c.)   a hadsereg vezetői – egyre inkább autonóm csoport – megosztott volt, de a legfontosabb vezetők kitartottak Gorbacsov mellett az 1991 augusztusi puccs idején is

d.)   a KGB és a belügyminisztérium javarészt szintén Gorbacsov mellett állt, leginkább a stabilitást támogatva és nem az ideológiát.

-         Az ipari cégek menedzserei és a nyersanyag-kitermelésben érdekeltek célja csak a technológiai modernizáció volt, de nem a piacosítás és a verseny, ezért részben támogatták, részben nem

-         Az árnyékgazdaság vezetői, akik szoros kapcsolatban álltak a nomenklatúrával addig támogatták, amíg a gazdaság átalakítása nem vált kárára az átláthatatlan viszonyoknak és az ő gazdasági hatalmuknak.[1]

 

Gorbacsov a nagy ellenállás ellenére kiválóan harcolt, nem tudták úgy félreállítani, mint Hruscsovot. Támogatóként számított az új generációs kommunista vezetőkre, a nyugati szimpátiára, a médiára, a hadsereg neutralitására és a bürokrácia szervezetlenségére. A hiba, amit elkövetett, hogy életre hívta a civil társadalmat is, ami aztán később őt is félreállította. Így Gorbacsov tudta és akarata nélkül lett a hős, aki vér nélkül szétverte a szovjet birodalmat és ezzel megváltoztatta a világot.

            A szovjet állam szétesését végül a nemzeti alapon megszerveződő politika jelentette, leginkább az újonnan választott orosz elnök, Jelcin személyében. De mindenhol megerősödtek a nemzeti mozgalmak – a Kaukázusban összecsapások voltak, Moldávia kinyilvánította csatlakozási szándékát a román államhoz, a balti tagköztársaságok kikiáltották önállóságukat, az észtek időzónát váltottak, a litvánok saját útlevelet adtak ki. A nemzeti mozgalmak a párttal és hivatalos politikával szembeni bizalomvesztés eredményeképpen tudtak politikai erővé válni. Az 1991-es augusztusi puccs a széles támogatottság ellenére ott tévedett, hogy nem számolt azzal, a visszarendeződéshez vállalnia kell egy esetleges polgárháborút. Ezért ekkor már késő volt, a stabilitást választó KGB és a hadsereg, valamint az utcára vonuló média illetve az emberek megakadályozták a hatalomátvételt.

 

            Az értelmiségiek számára a legfőbb tapasztalat a szovjet kísérletből, hogy az ideológia gyakorlatba való átültetése mennyire veszélyes, ergo a feladat számukra inkább a világ megértése és nem a megváltoztatása.

            A hétköznapi emberek számára ez a kísérlet csalódás volt, mert miközben őszintén hittek a társadalmi szolidaritásban, annyiszor éltek vissza a bizalmukkal, hogy végül csak a cinizmusban találtak kiutat. Napjainkra ezek az emberek a hétköznapi harcban teljesen kiábrándultak a politikából, miközben az új információs korszakban próbálnak értelmes identitást kialakítani maguknak.

            Elméleti szinten végeredményben paradox, hogy a szovjet rendszer, melyet a termelési erők fejlesztésére hoztak létre nem tudta kezelni a történelem egyik legnagyobb változását, amely épp ebben a szegmensben ment végbe.

 


Globális bűnöző gazdaság. (Castells III: 1, 3)

 

A kötet egy rövidebb fejezetében foglalkozik Castells a bűnözés globalizációjával – az anyag javarészt az ENSZ egy 1994-es konferenciájának az adatain alapul. A tudományos kutatás sokszor elutasítja ennek a jelenségnek a vizsgálatát, mivel nem állnak rendelkezésre megbízható adatok és többnyire szenzáció-hajhászás kárára válhat az eredmények interpretációjának. Ennek ellenére a jelenség központi jelentőségű.

 

            A bűnözés az emberiséggel egyidős, de az információs korszak fontos új jelensége a globális szinten összekapcsolódó bűnözői hálózat, amely hatással van a nemzeti és nemzetek közötti-fölötti gazdaságra, a politikára és az államra, valamint a kultúrára is. A helyi bűnöző csoportok sokasága kapcsolódik össze egy globális bűnözői hálózatban, mely rugalmas és gyorsan változtatható. A tevékenysége sokszínű: mindent, ami tiltott és nagyobb hozzáadott értékkel rendelkezik globális csempészhálózatokba kerül (drogok, fegyverek, radioaktív anyagok, emberi szervek, illegális bevándorlók, dokumentumok és információk, technológia és eszközök, lopott tárgyak pl. művészeti tárgyak, illegális szemét…) További területei a szervezett bűnözésnek: prostitúció, szerencsejáték, uzsorakölcsönzés, emberrablás, pénzbehajtás, zsarolás, hamisítás, bérgyilkosság… A globális szervezett bűnözés középpontjában a pénzmosás áll, feltehetően százmilliárd dolláros nagyságrendben, ez az, ami az illegális és legális gazdaságot összeköti, ezzel nagyobb bizonytalanságot okozva a globális gazdaság működésében (gazdasági turbulenciák).

            A bűnözés globalizációja az elmúlt két és fél évtizedben ment végbe. A bűnöző szervezetek egyre inkább transznacionális tevékenységeket folytattak, élvezve a globalizáció és az új információs és kommunikációs eszközök előnyét. A stratégiájuk:

-         Olyan országban (lokalitásban) tartani a vezetés és a termelés központjait, ahol jól tudják ellenőrizni a környezetet, a legális intézményeket,

-         de olyan országok piacait megcélozni, ahol a legnagyobb a kereslet, így a profit is a legmagasabb.

Ez a stratégia érezhető például a drogkereskedelemben.

            A nemzetközivé válás hozta magával, hogy az eddig kevesebb kapcsolatban lévő nagy szervezett bűnözi csoportok között állandósult a viszony, tartós szövetségek és együttműködés alakult ki, használják egymás infrastruktúráját és kevésbé harcolnak egymás ellen. Szorosan követik a normál gazdaságban végbemenő változásokat és a hálózat-vállalat mintájára alakulnak át.

            A szervezett bűnözés hátterében nemzeti, regionális és lokális gyökerekkel rendelkező sajátos identitású szervezetek találhatók nagy történelmi tradíciókkal. A globalizáció és az államokon átnyúló szövetségeik elősegítik, hogy nagyobb eséllyel éljenek túl, nehéz időkben kibújva az adott állam ellenőrzése alól más országokban találva menedéket. A legfontosabb szervezett bűnözői csoportok (ezeket részletesebben is jellemzi Castells): a szicíliai maffia, a kínai triád, a japán jakuza, az orosz maffia, a dél-amerikai drog kartellek (pl. a kolumbiai, mexikói). De minden országban van nemzeti és etnikai alapon felépülő szervezett bűnözés, melyek legalább a szomszádos országokra kiterjesztik tevékenységüket (pl. nigériai, török).

Ezeknek a csoportoknak a legfontosabb tevékenysége a drogkereskedelem – épp ezért a drogok legalizációja lenne az egyik legnagyobb csapás, ami érhetné őket, ettől azonban a politikusok szűklátókörűsége és az emberek erkölcsi beállítódása miatt nem kell igazán tartaniuk. Ugyanakkor a drog iránti kereslet sem lanyhul, a drogfogyasztás okai újratermelődnek, a drogot a bűnözés középpontjába helyezve, ahogy sorozatosan kapcsolódó bűncselekményeket váltanak ki. Ezzel párhuzamosan a szervezett bűnözés sokszínű tevékenységrendszerrel jellemezhető. Az ENSZ dokumentuma szerint a drogon túl a legfontosabb bevételi források:

-         Fegyverkereskedelem: a legális és nem legális fegyverkereskedelmet igen nehéz megkülönböztetni egymástól, a döntő a végfelhasználó kiléte. Az illegális kereskedelem végén a nemzetközi embargó alatt álló államok, gerilla csoportok vagy polgárháborúba keveredett pártok, terroristák és bűnözői csoportok állhatnak. A hidegháborút követően nagy mennyiségű fegyver vált tulajdonképpen szükségtelenné és javarészt ellenőrizetlenné is, ezek elöntötték a piacot (szó szerint, ld. Kalasnyikovok a lengyelpiacon). Másrészt féllegális kereskedelmet is folytatnak egyes országok pl. Franciaország, Nagy-Britannia, Csehország, Kína, Izrael vagy Spanyolország.

-         Nukleáris anyagok csempészése: az 1990-es években az ilyenfajta csempészet középpontja Németország volt (1992-ben 158 esetet regisztráltak, 1993-ban 241-et). De a kereskedelem nemzetközi. Fontos központok még: Prága és Budapest. A kibocsátó ország legtöbb esetben a volt Szovjetunió, ahol a nukleáris anyagokat kezelő infrastruktúra romokban hever, gyakran az itt dolgozók meg sem kapják hihetetlenül alacsony fizetésüket (megélhetési nukleáris bűnözés).

-         Illegális bevándorlók csempészése: A nyomor, az etnikai összeütközések és a gazdasági lehetőségek otthoni hiánya sok embert migrációra késztet. Azonban a megerősödő határellenőrzések és az állami intézmények megpróbálják megakadályozni a bevándorlást – így a bűnözői csoportok újabb piacot találtak maguknak. A szegény országokból a gazdagabbakba irányuló illegális bevándorlás évente egy millió főre tehető (20%-uk kínai), de ez a szám minden bizonnyal gyorsan növekszik. Az ebből fakadó jövedelmek nem csak közvetlenül a csempészésért fizetett pénz, hanem a potenciális bevándorlónak való ’hitelezés’, ami hosszú időre a szervezethez köti és más bűnözői tevékenységek alapja lehet a célországban. Ez csak erősíti az idegengyűlöleletet a befogadó országban, gyöngítve a toleranciát és a szolidaritás-érzetet, ezzel rombolva a multikulturális társadalom alapjait.

-         Nő- és gyermekkereskedelem: A globális prostitúció-ipar – különösen Ázsiában – erősen összekapcsolódik a turizmussal illetve a nőkereskedelemmel. A gyerekkereskedelem a növekvő örökbefogadás miatt erősödött meg, különösen az USA-ban, dél-amerikai országokból származó gyerekekkel.

-         Emberi szervek kereskedelme: Az emberi szervek újabb aszimmetrikus viszonyt generálnak a szegényebb (kibocsátó) országok és a gazdagabb (vásárló) országok között. Gyakran nem lehet megkülönböztetni az állami, hivatalos kereskedelmet az illegálistól.

-         Pénzmosás: mindezek hátterében, mindent összefogó tevékenységként a pénzmosás áll. Az egész bűnöző-gazdaság profitját befektethetik a legális gazdaságba – ez azonban egyre nehezebben kivitelezhető. A folyamat három lépésből áll:

A.) a készpénz elhelyezése egy bankszámlán (a legnehezebb lépés), gyakorta kevésbé ellenőrzött országokban.

B.)  beágyazás”: a pénz és a forrása közti kapcsolat eltüntetése, ebben a folyamatban kritikus a globális pénzpiac és az elektronikus transzfer lehetőségének megteremtődése. A tranzakciók felgyorsulása különösen nehézzé tesz, hogy a pénz eredetét ki lehessen deríteni.

C.) integráció”: a tiszta pénz befektetése a legális gazdaságban, többnyire tőzsdén vagy az ingatlan piacon.

 

Az 1990-es években a globális bűnöző hálózatok térnyerésének egyik fontos oka volt a szervezeti rugalmasságuk és átláthatatlanságuk megerősödése, melynek hátterében a hálózatos működésmód áll, így hasonló folyamatok, mint a hálózat-vállalat kialakulásának. A legfontosabb ’támogató tevékenységeket’ szintén hálózatban bonyolítják: az erőszakos tevékenységeket (zsarolás, megveretés, gyerekrablás, gyilkosság…) és a biztonsági apparátus működtetését (állami ügynökök, bírók, politikusok beszervezése és folyamatos lefizetése). Ha pedig muszáj, akkor a nemzeti ellenőrzés előli elmenekülést segítik a nemzetközi kapcsolatok, stratégiai szövetségek. A bűnszervezetek respektálják egymást, egyedül képtelenek lennének behálózni a világ egészét.

            A következőkben Castells az orosz maffia és a kolumbiai kartellek világát mutatja be részletesebben.

            A globális bűnözésnek három fő hatása van:

-         Gazdasági: a pénzmosás révén hihetetlen mennyiségű kevésbé ellenőrizhető pénz áramlik a gazdaságba, a globális pénzáramot labilissá téve, gyors mozgása és természete miatt a spekulációból fakadó turbulenciát erősítve. De közvetlen hatása lehet nemzetgazdaságokra is, hisz gyakran akár nagyobb is, mint egy-egy nemzetgazdaság, így meghatározhat makrogazdasági folyamatokat is, tehát átalakítja a gazdasági környezetet, rövid távú stratégiái miatt csökkentve az előreláthatóságot.

-         Politikai: a globális szervezett bűnözés hatása az állami intézményekre és a politikára még ennél is erősebb.

A.)  Állam: Az állami szuverenitás sérül a flexibilis bűnözői hálózatok miatt, melyek lehetővé teszik, hogy az állami ellenőrzés alól kibújjon a bűnözés, mivel az államok közötti együttműködés nehézkesebb, mint a bűnöző hálózatok közötti. Másrészt a hazai állami intézményekbe való behatolás már klasszikus eszköznek tekinthető a bűnözői csoportoknál. Mindennek az az eredménye, hogy az államok növelik az állampolgárok feletti ellenőrzést, ezzel csökkentve a demokratikus jogokat. További fontos hatás, hogy a bevándorlás és bűnözés közötti kapcsolat révén nő az idegengyűlölet, melyet az államok nehezen tudnak kezelni és ez alááshatja bizonyos demokratikus intézmények működését.

B.)  Politika: A korrupció, a médiapolitika megdrágulása, a kampányok alulfinanszírozottsága, a botránypolitizálás révén a szervezett bűnözés utat talál a legmagasabb politikusi körökhöz és meghatározhatja annak működését (pl. botrányok kirobbantása).

-         Kultúra: A bűnözői hálózatok hátterében sajátos identitás áll, szubkultúrát képviselnek (történetiség, kultúra, tradíció, legitimáló ideológia, területi alapok). Az erősségük alapja, hogy képesek a lokális kulturális identitást kombinálni a globális gazdasággal. Ugyanakkor további fontos folyamat, hogy a bűnözők mintává válnak a fiatalok számára: a szegénység és az átfogó válság idején a fiatalok számára elmosódik a határ a legális és illegális eszközök között. A bűnözés a pillanatnyi jó életet jelentheti (ideiglenesség), ezen csak a család vagy a vallás tud segíteni. A harmadik kulturális hatás pedig a médiában bemutatott misztifikált szervezett bűnözés, amely állandó jelenlétével gyengíti a társadalmi morált.

 

 



[1] Valójában a későbbi átgondolatlan jelcini lépések – ezt fájlalta leginkább Castells – az árnyékgazdaság vezetőiből csináltak vadkapitalistákat és a korábbi árnyékgazdaságból kapitalizmust, a nélkül, hogy a társadalmi háttér, a jobb szabályok és normák meglettek volna.