A morális pánik elmélete
Kitzinger Dávid

Hivatkozott irodalom
Jegyzetek


Napjainkra a tapasztalásban egyre kisebb a közvetlen élmények szerepe. Ismereteink jó részét közvetett forrásokból, elsősorban a médiából szerezzük. A média vált ezáltal a társadalmi tapasztalat legfőbb forrásává és csomópontjává, a társadalmi valóság definiálásának elsődleges területévé. Valóságdefiníciós jelentőségéből következően a média intézményi struktúrája, gyakorlatai, hangneme nagy befolyással bír a társadalmi problémák diszkussziójára. A kereskedelmi tömegmédia a nézettség fenntartásáért a problémák népszerű, szenzációkeltő és megszemélyesített tárgyalásában érdekelt. Ezért, ami nem számíthat széles körű érdeklődésre, nem alkalmas a szenzációra, az jobbára kimarad a kiterjedt társadalmi diskurzusból. Ekkor a széles nyilvánosság számára elérhető problémák szinte kizárólag a deviáns viselkedéshez kapcsolódók lesznek, mivel ezek könnyen megszemélyesíthetők és lefordíthatók a társadalmi problémák anyanyelvére: a népszerű morál nyelvére.
A morális pánik elméletének úttörői a konszenzuális valóság feletti ellenőrzés folyamatait vizsgálták egy médiatermeléssel erősen átitatott plurális társadalmi környezetben. Az elmélet gyökerei a modern kriminológiából, a tranzakcionista devianciaelméletből, a médiaszociológiából, a közvélemény szociológiájából és a brit kultúrakutatásból erednek. A koncepció segítségével eredményesen ötvözhetjük több szomszédos tudományterület kérdésfeltevéseit és vizsgálati módszereit. Az elmélet sikerét jelzi egyfelől, hogy fogalmi keretével képes volt integrálni a kiindulási alapul szolgáló elméletek konvergáló érdeklődési területeinek kutatásait. Egységes értelmezési keretbe foglalhatjuk a média jelentéskibocsátó gyakorlatát, a társadalmi ellenőrzés intézményeinek szociológiáját, a társadalmi mozgalmak elemzését, a politikai diskurzus analízisét, a deviancia társadalmi termelődését és a társadalmi problémamegoldás uralkodó mechanizmusainak vizsgálatát. Másfelől, hogy a fogalom bekerült az amerikai, ausztrál és nyugat-európai társadalmak köztudatába és újságírói szóhasználatába, és mára szinte valóságos zsurnalisztikai közhellyé vált.

Definíció

Stanley Cohennek – az elmélet megalkotójának – a folyamat állomásait és legfőbb elemeit számba vevő összefoglalása szolgálhat a morális pánik kiinduló meghatározásaként (Cohen 1972). Egy csoport vagy egy bizonyos csoporthoz kapcsolódó jelenség az adott társadalom idealizált rendjét (hagyományos életmódját vagy alapvető értékrendszerét, konstruált, konszenzuális valóságát) fenyegető veszélyként tudatosul a társadalom tagjaiban. A média szenzációkeltő és leegyszerűsítő bemutatása nyomán a fenyegetést hordozó csoport könnyen azonosíthatóvá válik. A médiának ez a tevékenysége autoritatív megoldásokat sürgető közhangulatot alakít ki. A hatóságok erre az igényre törvényi szigorításokkal válaszolnak. A fokozott intézményi és közfigyelemhatásra növekszik a jelenség regisztrált eseteinek száma, így legitimálva a rend helyreállítása érdekében tett lépéseket. A morális pánik nyomot hagyhat a társadalom jogrendszerén, a társadalmi rend fenntartásával megbízott intézmények eljárásain, a társadalmi normák rendszerén. A folyamat során alkotott szimbolikus képzetek beépülnek a társadalmi hiedelemrendszerbe, az itt kialakult népszerű képek leegyszerűsítő magyarázatot biztosítanak a társadalmi rendről szóló laikus elképzelések számára.
A kifejezésben a morális szó arra vonatkozik, hogy a társadalom számára problémaként feltűnő jelenség a megfigyelő interpretációjában alapvető társadalmi értékeket érint, a társadalmi rend egészét veszélyezteti, kikezdi a társadalmi morált, valamint a valóságról alkotott konszenzuális képet. A felháborodás formájában és hivatkozásaiban tehát morális jellegű. A társadalmi morálon, mint szimbolikus rendszeren keresztül kerül kifejezésre az érdekek, a tradíciók és az életmód fenyegetettsége. A kifejezésben a pánik szó a jelenség lázgörbéjére, intenzitására és terjedési mintájára utal. A morális pánik tárgyai is a divathoz hasonló módon követik egymást, a gyors felfutás után viszonylag hamar elül, hogy egy újabb témának adja át a helyét. A látható problémák csak tünetei egy sokkal mélyebben meghúzódó veszélynek, amely a társadalmi szövet felfeslésével, a társadalmi kohézió alapjául szolgáló értékrendszer hanyatlásával fenyeget. A deviancia fenyegetése társadalmi produktum, ezért kontroll alatt tartása egyszerűbb feladatnak tűnik a köz számára; a bűnbakképzés jóval kézenfekvőbb, mint a társadalmi ellenőrzésen inkább kívül álló természeti fenyegetettség esetén. A mind gazdaságilag, mind politikailag költséges környezeti-technológiai kockázatok feletti ellenőrzés helyett ezért a hatalmon lévők inkább hajlanak arra, hogy a sokkal látványosabb és kisebb költséggel kezelhető deviáns viselkedés által hordozott fenyegetés kezelésére koncentráljanak. További előnye ennek a gyakorlatnak, hogy a deviáns magatartás feletti morális felháborodás és a deviancia büntetése funkcionális a társadalmi egység újratermelése szempontjából (Durkheim: 1986).
Melyek azok az alapvető kritériumok, melyek jelzik számunkra, hogy a társadalmat morális pánik kerítette hatalmába? Goode és Ben-Yehuda (1994) öt fontos kritériumot sorol fel. Az első az érintettség érzésének növekedése. A társadalom tagjai növekvő odafigyeléssel viseltetnek egy bizonyos csoport és annak viselkedése iránt. Ennek a figyelemnek az élénkülése kimutatható a közvélemény-kutatásokból, megfigyelhető a média témastruktúrájában, a társadalmi kontroll intézményeinek figyelmében, valamint a problémával kapcsolatos társadalmi mozgalmak aktivitásának növekedésében. A második kritérium az ellenséges hangulat kialakulása a fenyegető viselkedést hordozó csoporttal szemben. A képviselt magatartás fenyegető és kártékony a többségi értékekre és érdekekre nézve, alapjaiban veszélyezteti a társadalom létét, de legalábbis annak egy fontos szegmensét. Kialakul egy mi-ők szembenállás, a jók és a rosszak ellentéte, ami a folyamatos polarizáció során a hősök és az ördögök középkori moralitásokból hagyományozott folklórjának mintáit követi.
A harmadik alapvető tényező: a társadalomban legalább minimális mértékű egyetértésnek kell uralkodnia azzal kapcsolatban, hogy azon bizonyos magatartás hordozta veszély valós és komoly-e, s hogy a felelősség egy bizonyos csoport számlájára írható-e. Nincsen morális pánik anélkül, hogy a társadalom számottevő része a problémát ne definiálná hasonlóan. A negyedik tényező az aránytalanság, ami a jelenség súlyának, a fenyegetettség mértékének eltúlzására utal. A megfigyelők nagyobbnak tartják a deviáns viselkedést hordozó csoportot, magatartásuk következményeit súlyosabbnak és mélyrehatóbbnak észlelik, mint amilyen az valójában. A viselkedés felett érzett aggodalom jóval meghaladja a veszély mértékét, akár önmagában, akár más veszélyekkel összehasonlítva tárgyaljuk. Az aránytalanság kritériuma felveti számunkra az objektivitás kérdését. Találhatók-e olyan objektív kritériumok, melyek alapján megállapítható, hogy egy probléma által kiváltott reakció megfelel-e az adott probléma tényleges súlyának? Az aránytalanság bizonyítását általában statisztikai adatok összehasonlításával próbálják megoldani a szerzők. Például olyanokkal, hogy hányszor nagyobb az esélye annak, hogy egy ittas vezető gázol halálra bennünket, mint egy kábítószer hatása alatt álló. Ezek a példák valóban lehetnek megvilágító erejűek, azonban ekkor csak a statisztikai bekövetkezés valószínűségének túlzásával van dolgunk, és nem mondtunk még semmit a megítélés mögött álló szimbolikus rendszerről, mely a súlyokat rendeli az egyes magatartások következményeinek megítéléséhez. A jelenség felé fordított figyelem növeli a feljegyzett előfordulások számát, így torzul a bekövetkezés szubjektív valószínűsége. Végül az ötödik kritérium a változékonyság. A morális pánik változékonyságán azt értjük, hogy hirtelen kitörő – és gyakran gyorsan elpárolgó – közérdeklődésről van szó. Néhány a pánik közül intézményesül, vagyis a felvetett problémák kezelésére különböző állandósuló szabályok születnek. Ilyenkor a probléma iránti figyelem különböző formákban fennmarad. Társadalmi mozgalmak tűzik programjukra a problémás jelenség kezelését, új törvények születnek megoldásukra, vagy változik a végrehajtási gyakorlat. Születhetnek új, informális személyközi normák, vagy kialakulhat a vétkesek megbélyegzésének új gyakorlata. Mindezeken túl a pánik nyomtalanul el is tűnhet. Vannak, melyek a semmiből jönnek és oda is térnek vissza, mások – mint a drogpánik – időnként ütik fel a fejüket, és az előző hullámra építkeznek. Az ellenségesség kritikus csúcsa időben viszonylag korlátozott.
A komplex modern társadalmakban a gyors változások és a pluralizmus eredményeképpen a konszenzuális valóság folyamatos újradefiniálás tárgya, a különböző értékekkel rendelkező és életmódot folytató csoportok versengő meghatározásai kerülnek szembe egymással. A társadalmi valóság definíciója szempontjából döntő, hogy milyen jelenségeket és eseményeket észlel problémaként a társadalom. A társadalomtudományi hagyomány alapvetően két részre osztható a tudomány tárgya, a társadalmi problémák megközelítése szempontjából. Az objektivista megközelítés szerint egy bizonyos jelenség azáltal válik problémává, hogy a társadalom jelentős szegmensére zavarólag hat vagy kárt okoz neki. A probléma kvantifikálható az érintett szegmens méretével és az okozott zavar nagyságával. A másik hagyomány a társadalmi problémák konstrukcionista felfogása (Goode és Ben-Yehuda 1994: 87). A morális pánik elmélete a társadalmi problémákról való gondolkodás kontextuális konstrukcionista hagyományához kötődik. Amellett, hogy a probléma konstrukciójának folyamatát kutatja, az aggodalmak és követelések érveinek tárgyi alapját is vizsgálja, hogy összehasonlíthassa az objektíven leírható kárt a szubjektív reakciókkal. Egyszerűbben szólva, összeveti a társadalmi problémák füstjét a lángjával. Az összehasonlítás eredményeképpen pedig következtetéseket von le a népszerű képzetekre (Young 1971; Cohen 1972; Pearson 1983), latens társadalmi konfliktusokra (Goode és Ben-Yehuda 1994; Springhall 1998), a társadalmi nyilvánosság jellegzetességeire (McRobbie és Thornton 1995; Hall és mások 1978), a média intézményi gyakorlataira (Hunt 1997; Cohen 1972; Hall és mások 1978), a társadalmi szabályozás intézményeinek működésére vonatkozólag (Hall és mások 1978; Cohen 1972; Barak 1994).
 

A közvélemény esete az ifjú szörnyetegekkel

A morális pánik jelenségének első módszeres szociológiai leírását Stanley Cohen adta a Folk Devils and Moral Panics: The Creation of the Mods and Rockers című 1972-es könyvében. Cohen a hatvanas évek elejének mod és rocker ifjúsági szubkultúráira1 és az azokkal kapcsolatos problémákra adott társadalmi reakciót elemzi. Fő kérdése: hogyan alakulnak ki a devianciára adott társadalmi válaszok? Milyen mechanizmusok és cselekvők alakítják azt a folyamatot, melynek során viszonylag kis jelentőségű események társadalmi méretűvé nőnek? Hogyan vetíti a társadalom a félelmeit és problémáit egy csoportra, melynek állandósult képe aztán bevonul a modern népi hiedelemrendszerbe, és a főszereplők elfoglalják helyüket az ifjú szörnyetegek között?
Cohen három szinten folytatja elemzését. Az első szinten a morális pánik folyamatjellegét vizsgálja. A folyamatelemző módszer a deviancia tranzakcionális elméletéből (Becker 1963), valamint a természeti katasztrófákat követő kollektív viselkedés kutatásából ered. Az első állomás a kiváltó esemény – esetében a clactoni húsvéti csetepaté a modok és rockerek között. Ezt követi a leltár fázisa, a történtek számbavétele, ami egyben az értelmezési keretet is felállítja. Ekkor a túlzó és torz bemutatás szimbolizációs folyamatot von maga után, melynek nyomán kialakulnak a népszerű képzetek, valamint a diskurzus nyomán leszűkül a számba vehető megoldások készlete. A leltár során válnak a furcsa öltözékű, unatkozó fiatalok a társadalmi rendet fenyegető szimptomatikus jelenséggé. (A mű leltárszakaszról szóló fejezete olvasható összeállításunkban.) Ezt követi a társadalmi válasz szakasza, ami már kiforrottabb, és egységesedő értelmezéseket termel; államhatalmi választ sürget, konkrét megoldási javaslatokat tesz. A következő lépésben a közvélemény nyomására a társadalmi kontroll intézményei ellenlépéseket tesznek a probléma megoldására. Bírósági ítéletek, új eljárási gyakorlatok, rendőrségi ügyosztályok, statisztikai kategóriák, társadalmi mozgalmak születnek. Végül a reakció megteremti az öntudattal rendelkező deviáns szubkultúrát, új tagok „csatlakoznak” a modokhoz és rockerekhez, akik aztán már a nekik tulajdonított attribútumokkal azonosítják magukat. 
Cohen az említett állomásokat a következő folyamatábrában foglalja össze (Cohen 1972: 199).
 
A devianciaamplifikáció modellje
 1. Kiinduló probléma – A munkásosztálybeli fiatalok kulturális állapotából 
  ?  és a társadalmi struktúrában elfoglalt helyükből ered

2. Kezdeti megoldás – Deviáns cselekvés és stílus
  ?

3. Társadalmi reakció – Magában foglalja a hibás észlelést, például a média 
  ?  kezdeti interpretációjában vagy a leltár fázisában, 
    valamint a hosszú távú értékekben és érdekekben 
    megfogalmazott későbbi torzításokat. Szenzáció-
    keltés, dramatizálás, eszkaláció

4. Az ellenőrzési kultúra 
 működése, a sztereotípiák 
 megalkotása és kiaknázása
  ?

5. Megnövekedett 
 deviancia, polarizáció – A konstruált kép beigazolódik
  ?

6. A sztereotípiák 
 megerősítése
 Az elemzés második szintje a dramaturgiai modellen alapuló szerepelemzés, mely a szimbolikus interakcionista hagyományból, valamint Becker morális vállalkozókról adott elemzéséből indul ki. Azt tárja fel, hogy az első szinten elemzett folyamat dinamikáját hogyan biztosítja a meghatározott érdek- és értékrendszerrel, szerepértelmezéssel és -észleléssel rendelkező deviáns csoport, illetve a média, a közvélemény, az érdekcsoportok és a társadalmi rend fenntartásáért felelős intézmények közötti interakció. 
A harmadik szint a társadalmi kontextus analízise, mely társadalomtörténeti összefüggésben vizsgálja a társadalom túlreagálását. Cohen szerint a morális felháborodás gyakran a társadalmi változások feletti ellenőrzés elvesztésének vagy a státusvesztésnek ideges reakciója. A morális pánik a konfliktus szimbolikus feloldását kísérli meg, Erikson (1966) átmenetiválság-fogalmát veszi át a morális pánikra fogékony társadalmi kontextus meghatározására. Az átmeneti krízist megélő társadalomban a közösség a saját maga fölött érzett bizonytalanságát a deviáns csoportok és a közösség hivatalos intézményei közötti rituális konfrontációval kíséreli meg feloldani. Cohen ezt azzal egészíti ki, hogy a morális pánik elméletét az érdekkonfliktusokhoz és a hatalmi egyenlőtlenségekhez kell kapcsolni. Az elsődleges hatásában jelentéktelennek tűnő deviáció szimbolikusan az érdekek komoly fenyegetettségét hordozhatja. A társadalmi reakció adekvátsága csak a szimbolikus rendszer figyelembevételével vizsgálható.

A morális pánik mint elterelő művelet

„Zavaros időkben”, amikor a társadalmi feszültségek nem tudnak szervezett nyilvános vagy politikai kifejeződést ölteni, az elégedetlenség könnyű célpontot keres (Hall és mások 1976: 72).
Cohen műve mellett a másik nagy hatású morálispánik-elemzés Stuart Hall és munkatársai Policing the Crisis: Mugging, the State and Law and Order (1978) című könyve. Elméletükben a címkézési elmélet és a társadalmi konstrukcionista megközelítés elfogadása mellett fontos szerepet juttattak a társadalmi feszültségeket eredményező érdekkonfliktusok és a szubkultúrák osztályeredetének. A birminghami Centre for Contemporary Cultural Studies (CCCS) munkatársai már a brit ifjúsági szubkultúrák kutatása során közelebbi kapcsolatba kerültek a deviancia és az arra adott társadalmi reakció kérdéseivel. Az ifjúsági kultúrák sokkal inkább a társadalmi problémákra (tradicionális közösségek eltűnése, munkanélküliség, kereskedelmi kizsákmányolás stb.) adott szimbolikus válaszként értelmezhetők, mint pusztán a megbélyegzés és a sztereotipizálás nyomán kikristályosodó struktúraként. Elemzésükben a kontextuális vizsgálat szintje hangsúlyosabb, mint Cohennél. Itt a kontextus mindenekelőtt a társadalmi dominanciaviszonyokat jelenti, és csak másodsorban a gazdasági és demográfiai tényezőket.
Hall és munkatársai 1972-ben kezdték el vizsgálni az újnak mondott bűnözési mód, az utcai rablótámadások szaporodása kiváltotta morális pánikot. Az angol mugging szó az amerikai angolból került át a szigetországba, jelentése: könnyű célpont ellen elkövetett utcai rablótámadás.2 Rablás (robbery), útonállás (garrotting) néven legalább száz éve ismert volt a pénzszerzés e módja Angliában, a ’70-es évek elején a brit nyilvánosságban mégis mint valami merőben új, soha nem látott veszély jelent meg. A szerzők szerint a „mugging” jelenségében az elnevezésen kívül nincs semmi új. Vizsgálatuk középpontjában az a folyamat áll, melynek során a média, a szabályozó intézmények és a közvélemény interakciójában a domináns ideológia definíciói megerősítést nyernek, és bezárják a problematikus jelenségek értelmezési lehetőségeinek körét. E szignifikációs folyamatban az események társadalmi jelentést nyernek, a végeredményként kapott értelmezés leképezi, újratermeli és megerősíti a fennálló hatalmi viszonyokat, a domináns ideológiának megfelelően alakítja a valóság definícióját. A deviáns csoportok ellen mobilizált közvélemény maga sürgeti a társadalmi szabályozás szigorítását, és ezzel legitimálja a domináns kultúra megerősödését és behatolását a civil szféra újabb területeire. A társadalmi félelmek és aggodalmak mobilizálása arra is lehetőséget nyújt a hatalom birtokosainak, hogy eltereljék a figyelmet a mélyebben húzódó társadalmi válságokról, melyek, ha tudatosulnának, csökkentenék az uralom legitimációját. Úgy is mondhatnánk, hogy a status quo fenntartása érdekében a hegemón társadalmi ellenőrzési kultúra abba az irányba tesz lépéseket, hogy az artikulálatlan társadalmi feszültségek olyan formát nyerjenek, mely forma nem veszélyezteti az uralmon lévők legitimációját, sőt akár annak előnyére is válhat.
A hírgyártás folyamatát a médiaszervezet belső sajátosságain és gyakorlatán túl a társadalmi intézmények és a média közötti kapcsolat is alakítja. A társadalomban a jelentések meghatározásához való hozzáférés nem egyenlően oszlik meg, a hírgyártók számára elérhető vélemények már eleve hierarchikus rendbe szerveződnek. Fontos szakmai szabály a hírgyártásban, hogy objektív és mérvadó forrásokból származó megnyilatkozásokkal kell dolgozni. A média a problémás jelentések hiteles meghatározásához szakértői segítségre szorul. Ezért folyamatosan a nagy társadalmi intézmények (pártok, érdekvédelmi szervezetek, rendőrség, parlamenti bizottságok, társadalmi mozgalmak) akkreditált képviselőihez fordul a meghatározásokért. A nagy társadalmi intézmények hatalmuknál és pozíciójuknál, valamint reprezentatív státusuknál fogva számítanak mérvadónak. Ezek a nagy és bőséges erőforrással rendelkező intézmények eléggé szervezettek ahhoz, hogy az idővel állandóan versenyt futó médiumok számára szakértőik folyamatosan rendelkezésre álljanak. Ez a két tényező alakítja ki „a média szisztematikusan strukturált beléptetési rendszerét” (Hall és mások 1978: 58), ami leginkább a társadalmi rend fenntartásában érdekelt csoportoknak kedvez. Így az események kezdeti interpretációját befolyásoló elsődleges meghatározók definiálják azt, hogy miről is van szó, mi a vita témája. Meghatározásaikkal érdekeiknek megfelelően a média vitájában újratermelik a társadalom hatalmi viszonyait. Welch és munkatársai (1997) az amerikai sajtó bűnügyi cikkeinek tartalomelemzésével ellenőrizték a birminghami kutatók elméletét az elsődleges meghatározók szerepéről. Eredményeik igazolták, hogy a jogalkalmazás és a végrehajtás állami szakértői magas fokú ellenőrzést gyakorolnak a jelentések meghatározása felett.
Hallék rámutatnak, hogy a morális pánik nyomán átalakul a társadalmi diskurzus jellege is; a komoly oksági elemzés helyét közkeletű képek vagy közfelfogások foglalták el. A közkeletű képek gyakran már adottak a közönség körében, a társadalmi problémák korábbi diskurzusaiból származnak. Egyes elemeiket nem kötik össze egyértelmű meghatározási viszonyok, hanem csupán általánosított analógiák. Ebből következően a rájuk alapozott érvelés körbejáró, retorikailag zárt, a képek szimultán egymásmellettiségbe összekapcsolt világának foglya. A rablótámadás keltette asszociációk – bűnözés, környezet, szegénység, etnikai problémák, lakásellátottság, oktatás – mindenféle kauzális rendezés nélkül a gettó vagy az új nyomornegyed képében koncentrálódtak. 
A közkeletű kép szerint mindig is voltak a mai gettókhoz hasonló helyek a nagyvárosokban, és azokban mindig is ilyen emberek laktak. Csak annyi változott, hogy a mai liberalizmus miatt kiveszett belőlük minden tisztelet és fegyelem. Régen még biztosítani lehetett a rendet a társadalmi értékek védelmében, mert még voltak családok, ahol a gyerekek, ha mást nem is, de megtanulták tisztelni a tekintélyt. Így kapcsolódik a gettó mint a város hanyatlásának szimbóluma a családhoz, a morális hanyatlás szimbólumához. A megoldás tehát a fegyelem visszaállítása az ellenőrzés és a büntetések szigorításával.
A gramsciánus megközelítés miatt sok kritika érte a Policing the Crisist (Waddington 1986). A későbbi művek azonban mind nagyobb figyelmet fordítottak az erkölcsi felháborodás mobilizálódása mögött álló cselekvőkre és politikai-hatalmi érdekeikre, valamint arra a motívumra is, hogy a morális pánik következtében a társadalmi diskurzus argumentációs univerzuma bezárul, korlátozva a racionális kommunikáció lehetőségét (Hunt 1997; McRobbie 1994a). A média, a bűnözés észlelése és a társadalmi szabályozás intézményei kapcsolatának szempontja bekerült a kriminológia elméleti eszköztárába is (Barak 1994; Korinek 1996).
 

Történeti munkák

A morális pánik vizsgálatában több olyan probléma is felmerül, melyek megoldásához történeti összehasonlító elemzésen keresztül vezet az út. A társadalom figyelmének homlokterében időről időre más-más alkotja a morális pánikok tárgyát. Honnan jönnek, és hová tűnnek ezek a témák? Mennyire új keletűek az újdonságként észlelt események? Egyáltalán, mióta beszélhetünk morális pánikokról? Annak tekinthetjük-e a 15–17. századi boszorkányüldözést vagy a viktoriánus kor „huligán”-problémáját? A morális pánikokkal kapcsolatos történeti megközelítésű munkák két csoportot alkotnak. Az elméleti keretet a korábbi eseményekre alkalmazó művek elsősorban a hanyatlás retorikájának történetét vizsgáló esettanulmányok. A másik csoportba tartozók a problémás jelenségek, illetve csoportok kezelésének történetét mutatják be.
Az elmélet kiterjeszthetősége

Rob Sindall (1990) Cohen modelljéből kiindulva vizsgálta a 19. század második felének utcai bűnözését. Kérdése, hogy mekkora szerepe volt a sajtónak a pánikhangulat kialakításában. Valós veszély volt-e a városi útonállás, vagy csak a korabeli média fújta fel a problémát? Érvelése szerint a morális pánikok fogalmi kerete minden olyan történeti korszakban alkalmazható, ahol létezik tömegmédia, mely terjesztheti. Több olyan tanulmány is született a boszorkányperekről, eretneküldözésekről (Goody és Ben-Yehuda 1994; Larner 1981), amelyek sikeresen alkalmazták a szignifikációs és amplifikációs modellt. Ben-Yehuda három dimenzió: az időzítés, a tartalom és a célpont mentén elemzi a 15. és 17. század közötti európai boszorkányüldözéseket. Magyarázatában a boszorkányüldözés elterjedése mögött olyan érdekcsoportok állnak, mint a dominikánus rend és a Dél-Európában eretnekhiányban szenvedő inkvizíció, valamint a középkori vallási és feudális rend keretei felbomlásának vesztesei. Ők a jelenség mögött álló morális vállalkozók, akik hosszú kampányuk eredményeképpen hatályon kívül helyezték az egyház hivatalos álláspontját képviselő Canon Episcopit, amely tagadja a boszorkányok létezését. Értelmezésük szerint a középkori kognitív térkép felbomlása és az általános bizonytalanság vezetett a morális határok megerősítésének támogatásához.
A kora újkor egyes kutatói szerint a morális pánik kialakulásának nem előfeltétele a tömegmédia megjelenése, ugyanis más kommunikációs csatornák (röpiratok, prédikációk, pletyka) is képesek a definíciók és a félelmek körforgásának biztosítására. Amióta léteznek hiedelemrendszerek, érdekellentétek, társadalmi változások nyomán fellépő feszültségek, azóta létezik morális pánik is. A morális pánik definíciója szerint azonban a közvélemény fontos szereplője az interakciónak. Közvéleményről pedig nem beszélhetünk a sajtó megjelenéséig, legfeljebb népérzületről, közhangulatról vagy közösségi véleményről (Angelusz 1995). A boszorkánypánik jobbára csak egy szűk írástudó elit (papok, nemesek, uralkodók) kezében van, a nép pusztán reaktív, nem lehet hatékony alakítója a pánikot kialakító interakciónak. Az írott sajtón kívül vannak ugyan más hatékony kommunikációs csatornák és hálózatok, a közösségi vélemény témái sikerrel közlekedhetnek személyközi csatornákon, de nyomásgyakorlásra képes közvélemény nem alakul ki ezeken keresztül. Mindezek alapján úgy látom, hogy a morális pánik analitikus keretének történeti kiterjeszthetősége korlátozott. A morális vállalkozó és a szignifikációs spirál megléte még nem adják a morális pánik kialakulásának elégséges feltételeit. Elengedhetetlen a közvélemény, de legalábbis közösségi vélemény kialakítására képes közönség, ami csak a kapitalista termelés elterjedésével és a sajtó kialakulásával párhuzamosan fejődött ki.

A történeti emlékezetvesztés

Ha a megfigyelők a társadalom morális hanyatlását érzékelik, akkor minden bizonnyal lennie kellett egy pontnak a múltban, amihez képest romlottak az erkölcsök. A visszaemlékezések nyomán egy olyan aranykort kell keresni, mikor élt még az emberekben a tisztelet, betartották a szabályokat, és problémamentes volt az együttélés. A károsnak ítélt társadalmi változás a jóból, de legalábbis a jobból a rosszba vezet, az integráltságból a széthullás felé, a rendből a zűrzavarba. De valóban volt-e ilyen problémamentes aranykor bármelyik, változásokat megélő társadalom életében?
Geoffrey Pearson (1983) Hooligan: A History of Respectable Fears című könyvében a brit fiatalkori bűnözés képének történeti alakulása példáján keresztül vizsgálja a morális felháborodás érveinek és a hanyatlás diskurzusának történetét. Arra tesz kísérletet, hogy megkeresse, mikor is volt az az aranykor, melyre oly gyakran hivatkoznak a jelen morális hanyatlása mellett érvelő nyilatkozatok. A brit életmódról élő közfelfogás szerint a „britség” a nyugalom, a béke és a törvénytisztelet szinonimája. A társadalom problémáinak fő forrása a brit jelleg korrupciója. Az értékrendszert és életmódot kikezdő erők mindig kívülről származnak; vagy a faji degeneráció, vagy az idegen kulturális behatás számlájára írhatók. A társadalom problémáit a fekete és pakisztáni bűnözők, ír csavargók,3 az amerikanizált televízió, könnyűzene és képes újságok okozzák. Az idegen hatás az engedékeny társadalmi és jogi szabályozás miatt érvényesülhet. Ebben az értelmezésben a morális hanyatlás története az engedékenység története. A brit társadalom azzal hozta saját értékeire a fenyegetést, hogy lazított a tradicionális életmódját védő szabályozáson. A széthullás megakadályozása a bomlasztó engedékenység visszafordításán, erősebb, szigorúbb szabályok felállításán múlik.
Pearson bizottsági jelentések, parlamenti beszédek és a sajtó tanulmányozása során azt találta, hogy a ma közönsége által aranykornak tartott korban ugyanazok az érvek hangoztak el jelenük problémáival kapcsolatban, és ugyanúgy visszavágytak egy elmúlt aranykort. Így a szerző a hivatkozásokat visszafelé követve saját, 1982-es jelenétől eljut a viktoriánus korig, ahol a preindusztriális Anglia bukolikus idilljét vágyta vissza a chartista mozgalom miatt aggódó burzsoázia, sőt egészen a 17. századig, amikor kezdett kialakulni a tömegsajtó. Az ipari forradalom kezdetei óta minden korszak úgy gondolt magára, mint radikális társadalmi változások korára. A kommentárok szerint a vészterhes jövő mindig az akkori jelenben kezdődik, a tradíciókkal történő radikális szakítás mindig jelen idejű.
– Azt hiszem, az erkölcsök egyre romlanak – tájékoztat minket egy hatvanéves hölgy, Charlotte Kirkman. – Az én időmben nem voltak olyan lányok, mint manapság – teszi hozzá, majd a mai szülők bírálatával folytatja. – Ha négy- vagy ötéves koromban, de akár húszévesen, nem helyénvalóan beszéltem volna anyámmal, akkor jól meglegyint (Pearson 1983: 219).
Eléggé ismerős panasz, felgyorsult világunkban lépten-nyomon találkozunk vele. Csakhogy Mrs. Kirkman kesergését több mint egy évszázaddal ezelőtt idézte Lord Ashley, az 1840-es évek válságának bizonyítékaként.
Az ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatok vég nélkül idézhetők, csak a veszélyként azonosított tünetek és a devianciát hordozó alanyok változnak. Nyomukban kirajzolódik az állandó elemek készlete, amely már a múlt század elejétől meghatározza a morális pánikok retorikáját. Az újdonságot a morális pánikok sorában csak a deviancia hordozói és cinkosainak megszemélyesítése jelenti. A tiszteletre méltó társadalom mumusának szerepét a chartista proletár után az 1860-as évek városi útonállói vették át, az 1880-as évektől a huligánok aggasztották a polgárokat, majd jöttek az amerikai filmeken felnövő fiatalok, aztán a második világháború után a Teddy Boyok, őket követték az 1960-as évek elején a modok és a rockerek, a ’70-es évek elejétől a fekete bevándorlók, a punkok, a „muggerek” és az arabok. Az engedékenység felelősei hasonló változatosságot mutatnak: reformerek, politikusok, társadalomtudósok, szociális munkások és a tömegkultúra előállítói.
A morális pánik érveinek és retorikájának elemzéséből Pearson arra következtet, hogy ennek ideológiai funkciója a demokratizálódás kordában tartása. A rendpárti mozgalom olyan időkben erősödik meg, amikor a hegemón politikai kultúra veszélyeztetettségét érzi. A demokratizáló, emancipatív hatású társadalmi-gazdasági változásokat, törvényeket a hatásukat tompító végrehajtás követte. Végül Pearson felteszi a kérdést: hogyan lehet tenni a mítosz folytonos újratermelődése és a húszéves emlékezetvesztési ciklus ellen? Ezek ugyanis csak arra alkalmasak, hogy újratermeljék azokat a problémákat, melyeket meg szeretnének oldani.
Miután már kigabalyítottuk a történelmi mítosz hálóját, azt látjuk, hogy a valóságos és makacs problémát nem az erkölcsi züllés, a szülői felelősség csökkenése, a kötelességüket nem teljesítő dolgozó anyák, a népszerű szórakozási formák példátlan lealacsonyodása – vagy a brit nép lelki elkorcsosulásának bármelyik más tünete – okozza. Sokkal inkább egy anyagi jellegű problémával állunk szemben. A huligánjelenség folytonosságának materiális alapját a legszegényebb, kisemmizett leszakadó osztály társadalmi újratermelésének kikerülhetetlen ténye teremti meg. [...] A történelmi mítosz szerint a mindenkori jelen problémái a múlttal való szakítás eredményei. A történelmi realizmus bebizonyítja, hogy erről szó sincs (Pearson 1983: 236–237).
A történeti megközelítésű tanulmányok legfőbb érdeme szempontunkból, hogy igazolják az elmélet szélesebb körű alkalmazhatóságát, és cáfolják azokat a kritikákat, melyek szerint ez a megközelítés csak a ’60-as évek szociológiai megismerési érdeket fedező intellektuális divatja. Mindemellett – összehasonlító perspektívát kínálva – rávilágítanak a korlátokra is.
 

Kortárs morális pánikok tanulságai

Az „erkölcsi értékek fenyegetettségének” diskurzusában a különböző elemek már olyannyira bevettek, hogy a médiának nem kell mindet felsorolnia ahhoz, hogy előálljon a morális pánik. Mivel a kódolt elemek láncolatokat alkotnak, elég egyet vagy kettőt említeni ahhoz, hogy a többi is felidéződjék. Ez történik, amikor a bevett diskurzusba illesztett egyetlen eset nyomán kitör a pánik. Az esemény ekkor formát ad az összes kapcsolódó félelemnek, ami pánikhoz vezet (Thompson 1998: 95).
Szinte már közhelyszerű megállapítás, hogy a társadalmi változások felgyorsultak. Ráadásul Pearson eredményei ismeretében az ilyen kijelentésekkel kissé óvatosabban bánik az ember. Mégis úgy gondolom, nem tévedés a morális pánikok váltakozásának felgyorsulásáról beszélni. Míg a morális pánikok előképe, a boszorkányüldözés csaknem háromszáz évig tartott, addig az AIDS-szel kapcsolatos pánik csupán szűk tíz évig, a militáns diákmozgalmak feletti aggodalom szintén tíz évig, a mod pánik pedig négy év alatt lecsengett. Könnyen elképzelhető azonban, hogy napjaink morális hanyatlásának témái évszázadnyi távlatból egységesnek látszanak majd, és az utókor egyetlen találó összefoglaló névvel illeti. A vádak és a motívumok konvergenciája, a deviancia témáinak kölcsönös asszociációja szükségszerűen a közkeletű képek egyneműsödéséhez vezet. Az 1980-as évek eleje korszakhatárt jelöl; ekkortól már párhuzamosan egymás mellett léteznek pánikok, a morális pánik elméletei a sajtón keresztül bekerültek a hanyatlás széles körű diskurzusába, ekkor kezdődött a média példátlan expanziója, és a bulvárlapok ekkor vették át végleg a vezetést a napilapok piacán (Hunt 1997; McRobbie és Thornton 1995). Ekkor született meg és került hatalomra az új jobboldalnak nevezett neokonzervatív politikai irányzat, amelynek ideológiai sarokpontja a „vissza az alapokhoz” politika, s ugyanekkor megjelentek a hatékony kommunikációra képes önsegélyező csoportok. A ’80-as évek közepétől a morális pánik valóságos iparággá nőtte ki magát, melyben a fő részvényes bulvársajtó és a neokonzervatív politikai erők karöltve dolgoznak az őket támogató társadalmi mozgalmakkal. E változások nyomán mind a morális pánikokat alakító társadalmi interakció, mind a lefolyás állomásai átalakultak. Összességében itt kezdődtek azok a változások, melyek átrajzolták a morális pánikok arculatát, és szükségessé tették az eredeti koncepció újragondolását.

A család

A kommentátorok a számtalan különböző deviáns viselkedésért a család összeomlását tartják felelősnek. A család intézménye a hanyatlási folyamat diskurzusának csomópontja. Az erkölcs meggyengült, nem tölti be hagyományos funkcióját, ráadásul a „rossz” családokban eszkalálódik a hanyatlás, tehát a család egyszerre tettes és áldozat. Miért éppen a család? Mert a család – mint a társadalmi reprodukció hagyományos alapintézménye – a társadalom alapegységét képezi. Itt folyik a biológiai reprodukció és a szocializáció során a társadalmi értékrendszer átadása. (A blokk negyedik anyaga a morális pánikok mai témáit a Nagycsaládosok Országos Egyesületének a család témája körül szerveződő kampányain keresztül mutatja be.) A felelősség áthárítása a morális pánikok egyik legfontosabb mozgatója. Ha a fennálló társadalmi rendet biztosító normák reprodukciója nem teljesül, a vádló ujj először a tradíciók kontinuitásáért felelős intézményre mutat. A Pearson által idézett Mrs. Kirkman az 1830-as évek erkölcsi romlásának okát abban látta, hogy a szülők elmulasztották tiszteletlen gyermekeiket „meglegyinteni”. Dr. Simpson, az 1965-ös margate-i „mod húsvét” vádlottjainak tárgyalását vezető bíró rituális megaláztatásoknak vetette alá a fiatalok tanúként beidézett szüleit, amiért azok nem gyakorolták megfelelően ellenőrzési kötelezettségüket (Cohen 1972: 107–108). A család hanyatlása és a szülők vádolása az 1980-as évek elejétől vált igazán politikai témává, a hivatalos szociálpolitika alappillérévé Nagy-Britanniában, valamint az Egyesült Államokban. A társadalmi rendet veszélyeztető létminimum alatt élő réteg, az underclass fenyegető réme a 19. századtól kezdve időről időre felbukkan. Képük hol az erőszakos bűnözéssel, hol a radikális politikai mozgalmakkal kapcsolódik össze. Az 1980-as években a vádak új kombinációja jelent meg a peremen élőkkel szemben: a társadalom tornyosuló problémáiért az „erkölcstelen”, egyedülálló, törvénytelen gyermeket szülő anyákat tették felelőssé, akik a szociális támogatási rendszeren élősködnek.
Az elképzelés összefoglalását a neokonzervatív Manhattan Institute for Public Policy Research munkatársa, Charles Murray Loosing Ground: American Social Policy, 1950–1980 (1984) című könyvében adta. Elmélete mindössze abban állt, hogy kijelentette: a társadalom példátlan morális válságot él át, és ezért elsősorban a peremen élők tehetők felelőssé. A társadalom erkölcsi megújításának eszközéül a társadalmi stigmatizálás aktív gyakorlatának visszaállítását és a kiközösítést ajánlotta. A társadalmi problémákat a szegényekkel társította, különös tekintettel erkölcstelen szexuális magatartásukra, családi életükre és arra, hogy mindezt a társadalom jóléti intézményeinek anyagi támogatásával teszik. Ilyen körülmények között sok gyermek születik házasságon kívül, akik előtt apa hiányában nincsen társadalmi felelősségtudatot képviselő szerepmodell. Ezek a gyermekek elutasítják a társadalmi értékeket, nem tanulnak tiszteletet, elutasítják a munkaetikát; megszokták, hogy semmiért sem kell megdolgozniuk, és bűnözésre adják a fejüket a morális pánikok jelentéstulajdonító retorikai hagyományainak megfelelően. Ez az elmélet a legmagasabb kormányzati körökben és a konzervatív sajtóban egyaránt lelkes fogadtatásra talált.

Erőszak – veszélyes és veszélyeztetett gyermekek

A hanyatlás témáinak összekapcsolódása olyan szorossá vált, hogy nem csak hogy ugyanabból a probléma- és magyarázathalmazból válogatnak a morális vállalkozók, hanem egy téma középpontba állításakor a centrális probléma mellett egész tünetegyüttesek válthatnak ki párhuzamos pánikokat ugyanazon indító esemény hatására. 
A fiatalkori bűnözés és a gyermekek által elkövetett erőszak körüli viták számtalan régi témát újítottak fel és kapcsoltak egybe. Az egyes esetek nyomán fellángoltak a viták a család válságáról, az egyedülálló anyákról, az engedékenységről és az elkorcsosult tömegkultúráról. A megoldási javaslatok is a diskurzus már bevett rendpárti eszközeire hivatkoztak: cenzúra, fegyelem, a vesszőzés visszaállítása az iskolákban, megbélyegzés, szigorúbb büntetési tételek. A társadalmi diskurzus résztvevői mind igyekeznek a felelősséget elhárítani, magukat a hanyatlás áldozatai közé sorolni. Ennek nyomán kialakul az autoratív ellenlépéseket sürgető „csináljon valaki már valamit!” hangulata.
A gyermek- és ifjúsági erőszak egyik okaként rendszerint a lealjasodott erőszakos tömegkultúra (filmek, televízióadások, videók, számítógépes játékok, könnyűzene) jelenik meg. Az erőszakos és erotikával túlfűtött hollywoodi tömegkultúra káros hatása az ifjúságra az 1930-as évektől kezdve téma volt a brit nyilvánosságban (Pearson 1983; Springhall 1998), az ’50-es években a horrorképregények aggasztották a szülőket (Springhall 1994), a hatvanas évek derekan Mrs. Whitehead megalapította a televízió műsorának erkölcsi tisztaságáért létrehozott társadalmi szervezetét (National Viewers and Listeners Association – NVLA), a kilencvenes években számtalan keresztény mozgalom és lobbicsoport indított hatékony kampányt a média megtisztításáért (Greek és Thompson 1992). Az információs technológia fejlődésével egyre kevésbé ellenőrizhető médiumok jelennek meg, ami folyamatosan aggasztja a közvéleményt. Így volt ez a könyvnyomtatás felfedezésétől kezdve a sajtó kialakulásán át az internet elterjedéséig.
Az erőszakos filmek terjedését összefüggésbe hozták a rituális gyermekkínzásokkal és gyermekgyilkosságokkal, a sátánista mozgalmakkal és a pedofíliával (Thompson 1998; Goode és Ben-Yehuda 1994); valamint Rácz és Szabó (1998 [1992]). A gyermekek eltűnését, szexuális zaklatását, a gyermekpornográfiát – főleg Amerikában – gyakran kapcsolták össze a titkos, szervezett sátánista hálózatokkal. A modern vérvádak tipikus képviselője mégis vidéki, alacsony iskolázottságú keresztény fundamentalista, de a liberális médiában is visszhangra találtak a hasonló elképzelések. Elsősorban olyan helyeken üti fel a fejét a sátánista pánik, ahol a közösség a recesszió következményeként szocioökonómiai státusvesztést él át (Goode és Ben-Yehuda 1994: 59). A gyerekek bántalmazásától való félelmet fokozta, hogy azok egyre korábbi időpontban kerülnek ki a család ellenőrzése alól. A nők munkába állásával óvodák, bébiszitterek felügyelnek rájuk. Ez természetesen ideológiai állásponttól függetlenül növeli a kockázat érzetét a szülőkben, és fogékonnyá teszi őket az ilyen mítoszokra. Egészen más gyökerű a gyermekek családon belüli szexuális zaklatásának témája. A figyelem felkeltői elsősorban a családvédelmi szakemberek voltak. Sikeres vállalkozásuk nyomán a gyermekek védelme megerősítést nyert a jogban. A családon belüli erőszak megfigyelésére külön intézmények álltak fel, amelyek szükségképpen növelték az ismertté váló esetek számát. A jobboldali kritika szerint a problémát éppen a baloldali feminista családvédők és szociális munkások okozzák, akik családokat dúlnak fel bizonyíthatatlan vádakkal. Ebben az esetben egy probléma kétfajta sztereotipizációjával van dolgunk. Mindkét oldal – a „baloldali feminista” és a jobboldali – a szenzációéhes közvélemény érzelmi mozgósításának eszközét alkalmazta céljai megvalósításához (Jenkins 1992).
A család témája köré szerveződő morális pánikok komoly közvélemény-alakító tényezővé váltak még a tradicionális értékek iránt kevésbé elkötelezettek körében is.
A brit nemzeti sajtó szerkezete és a hagyományos értékeket hirdető új jobboldal viszonylagos politikai sikere különös jelentőséggel bírt a „családi értékek” betokosodásában (Thompson 1998: 109–110).
A család témája körül kialakuló diskurzus diadala arra késztette a baloldalt, hogy nyelvezetét a közvélemény várakozásaihoz igazítsa. A brit Új Baloldal kénytelen volt alkalmazkodni a jobboldal által sikeresen kijelölt politikai napirendhez és a morális újjászületés retorikájához. Nem vált ezáltal sokkal racionálisabbá a társadalmi problémákról folyó kommunikáció, de ellenfélre talált a hanyatlás témájának kiaknázásában monopol szerepet élvező jobboldali ideológia. Az sem elhanyagolható, hogy a probléma létéről egyetértés született, és a retorikai klisék mögött új szempontok és érdekek is bekerültek a vitákba.

Pornográfia, homoszexualitás, AIDS

A tömegmédiákban megjelenő szexualitás feletti morális pánikokat a médiakörnyezet változásának három tényezője táplálta. Az első, hogy csökkent a médiumok ellenőrizhetősége. A második, hogy megszaporodtak a csatornák, nagyobb lett mind a szexualitás, mind az ellene folytatott kampány potenciális megjelenési felülete. A harmadik, hogy a csatornák számával együtt nőtt a hírgyártás iránti szükséglet is, valamint hogy a média kiterjedésével maga is egyre növekvő hírforrássá vált. „Ahelyett hogy a való világra hivatkozna, a médiatermelés jó részét saját magának szenteli, és más képekre, más narratívákra hivatkozik” (McRobbie 1994a: 18). A média itt már önfenntartó rendszer, kevéssé szorul rá a külvilág valóságára, termelése elérte azt a kiterjedtséget, amikor már önmaga forrása lehet. Ennek következménye, hogy megjelentek benne a saját termelése feletti morális pánikok. Nem teljesen szerencsés ebben az esetben „a médiáról” beszélni, hiszen itt a különböző médiáknak a közönségért folytatott versengése komoly tényező a morális pánikok alakulásában, akárcsak a különböző ideológiáké a médiumok közvetítésével.
A hatvanas évek szexuális forradalmának következményeképpen mind a közvéleményben, mind a jogrendben elfogadóbb, engedékenyebb attitűd alakult ki a szexualitás különböző formáival és megjelenítésével szemben. Ennek ellensúlyozására léptek fel a keresztény fundamentalista szervezetek és a radikális feminista mozgalmak a konzervatív politikai vezetés támogatásával a nyolcvanas és kilencvenes években. Összeállításunkban Greek és Thompson Pornográfiaellenes kampányok című, 1992-es cikke e kampányok társadalmi bázisát és technikáit vizsgálja.
A homoszexualitás a társadalom biológiai reprodukcióját alapjaiban fenyegető tevékenység, és mint ilyen, az egyik legrégebbi és legállandóbb deviánsnak címkézett viselkedés. Fokozatos dekriminalizációja ellenére a közerkölcs hanyatlásának egyik leggyakrabban idézett példája. Képe gyakran összefonódik az erőszakos magatartással, a drogfogyasztással, az ifjúsági kultúrákkal és a veszélyes szubkultúrákkal. A család intézményének széthullása mögött a kampányolók gyakran vélnek homoszexuális érdekcsoportokat felfedezni, a homofób morális pánikok retorikája gyakran elitellenes populizmus (Goode és Ben-Yehuda 1994: 130). A homoszexualitás feletti morális pánikra jellemző a konspirációs érvelés, ami a régi sztereotípiákon túl főként onnan ered, hogy a melegeket nem lehet társadalmi attribútumok alapján behatárolni. A gazdag, magas státusú homoszexuálisok léte azt igazolja a megfigyelő számára, kellő erőforrással rendelkeznek ahhoz, hogy befolyásolják a társadalmi változások irányát. Továbbá feltételezik róluk, hogy szexuális preferenciájuk erősebb minden másnál.
Simon Watney Policing Desire: Pornography, AIDS and the Media (1987) a szexualitással kapcsolatos témák folytonos vitájának ideologikus átpolitizálását vizsgálja. Úgy tartja, hogy a szexuális viselkedések megítélésének vizsgálatára nem megfelelő a morális pánik nyújtotta keret. Véleménye szerint a morális pánik elmélete nem szentel kellő figyelmet annak, hogy a definíciókkal kapcsolatos reprezentációs harc nem csak a kampányok időszakában folyik, hanem állandó. Egy morális pánik mindig csak a frontvonal helyéről ad képet, a társadalmi nyilvánosságban az ideológiai konfrontáció azonban folytonos mozgásban van a reprezentáció folyamatán keresztül (Watney 1987: 72).
A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan tudatosult az AIDS fenyegetése. Először csak a melegekre tartották veszélyesnek, később a kicsapongó életmódot folytatókra is, s csak 1987 környékén vált elfogadottá az a nézet, hogy az AIDS mindenki számára fenyegetést jelent. Ennek megfelelően változott a betegség kezelése és képe a médiában. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak homoszexuális nemi aktus során lehet a vírust megszerezni, akkor a homoszexualitás mellé más nem „normális” szexuális gyakorlatok (paráznaság, „rekreációs szex”, anális közösülés, üzletszerű kéjelgés stb.) és a kábítószer-fogyasztás is felsorakozott, tovább erősítve ezzel a betegek kriminalizációját. A vírus terjedése során azonban egyre több olyan egyén kapta meg a fertőzést, aki nem tartozott egyik rizikófaktorba sem. Ennek nyomán a nyilvánosságban kialakult a „bűnös” és „ártatlan” áldozatok megkülönböztetése. Ez két következménnyel járt: az első, hogy megalapozta a hibáztatás mintáját – a bűnösök (deviánsok) hozzák a bajt a jóravaló többségre; a második, hogy a felvilágosító kampányokban (ellenlépés) a szakmai munka erkölcsi tanításokkal és ítélkezéssel keveredett.
Thompson az AIDS feletti amerikai és brit morális pánik összehasonlítása során arra a megállapításra jut, hogy a médiakörnyezet és a társadalmi környezet fontos differenciáló változók. Az amerikai társadalom komoly hagyományokkal rendelkezik az alulról építkező önszerveződés terén. A társadalmi mozgalmak hatékony ellenzékei lehettek a vallásos Új Jobboldal ideológiájának. A decentralizált lokális sajtó a különböző nyomásgyakorló csoportok véleményének bemutatásával alkalmazkodott ehhez a környezethez. Ez a nyilvánosság közelebb áll a habermasi nyilvánosságmodellhez, ahol a sajtó a racionális kommunikáció közege. Ezzel szemben Nagy-Britanniában a sajtópiacot domináló centralizált bulvárlapok a közönség szórakoztatását és izgalomban tartását tartják elsődleges céljuknak, így a brit nyilvánosság közelebb áll Debrod elméletéhez, ahol a társadalom látványosságként szolgál a sajtó számára (Thompson 1998: 85–86).

Ifjúság és drog

A kábítószer-fogyasztással kapcsolatos aggodalmak szintén régről erednek, a közvélemény félelmeinek szervezett kampányokon keresztüli felébresztése azonban csak a századforduló óta vált gyakorlattá. Az első tudatmódosító szer elleni kampány az antialkoholista mozgalom volt a huszadik század első két évtizedében. A marihuánafogyasztás harmincas évek közepén kezdte aggasztani a közvéleményt (Becker 1963). 
A morális pánikot kiváltó kampány mögött a Szövetségi Kábítószer-hivatal állt (Federational Bureau of Narcotics – FBN). 16 államban a figyelemfelkeltést megelőzően is létezett szabály a marihuánafogyasztás tiltására, de a végrehajtást nem vették komolyan; 1937-re már az összes államban szigorú szabályok tiltották a tevékenységet. A hivatal figyelmeztető adatai a sajtóban népszerű formát öltöttek, a marihuánát úgy emlegették, mint a pokol, az őrület, az agresszivitás és a szexmánia gyomnövényét.
A hatvanas években a drogpánik új állomását az LSD újrafelfedezése váltotta ki. Timothy Leary harvardi kísérleteinek betiltása nagy visszhangot váltott ki a sajtóban. A cikkek mind a drog ördögi és kontrollálhatatlan természetét emelték ki („leírhatatlan félelem”, „pszichikai rettegés”, „kontrollálhatatlan aggresszió”), csakúgy, mint a marihuána esetében (Goody és Ben-Yehuda 1994: 55). Egy felmérés szerint még népszerűsége csúcspontján is az amerikai társadalom csupán 1–2%-a fogyasztott legalább egyszer LSD-t. Akkor miért e nagy aggodalom? A pánik minden bizonnyal a szerrel szorosan összefonódott ifjúsági kultúrákkal, diákmozgalmakkal függ össze. A hagyományos társadalmi értékek elutasítását a közönség összekapcsolta a kábítószer tapasztaláson túli alternatív valóságával, és a két félelem felerősítette egymást. Az LSD a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján még egyszer visszatért a címlapokra, amikor a rave-kultúra újra felfedezte. A bélyeggel kapcsolatban szinte pontosan ugyanazok a híresztelések kaptak szárnyra, mint a hatvanas években. Magyarországon ez volt az LSD-pánik első virágzása, az iskolákban szórólapokat köröztettek, hogy a tanárok és a szülők felismerjék a bélyegeket. Az is elterjedt, hogy megkezdődött a bélyeges „beetetés” az iskolák környékén, egyes változatok szerint LSD-s rágót osztogattak. A híresztelés szerint az első adag után a szer rabjává válik a gyermek, elhanyagolja tanulmányait, és lopni kezd otthonról.
A kilencvenes évek divatos drogjai a különböző amfetaminszármazékok, elsősorban az ecstasy, melynek képe szorosan összefonódott a technokultúrával (vö. Maughan és Smith 2000).4 A pánik mögött ezúttal a sajtó és az aggódó közvélemény állt. Minden szülőt aggaszt, hogy hétvégenként este hova tűnik a gyermeke, mit csinál hajnalig, és hogy hogyan képes hallgatni azt a „szörnyű dübörgést”. A sajtó riportjaiban igyekezett bemutatni ezt a hétvégi világot, de az érzékletes, szenzációkeltő bemutatás nyomán csak még nagyobb értetlenség és félelem támadt. A riportok szinte mindegyike a színtér érzékletes lefestésével kezdi: többezer ember egyesével egy irányba fordulva egy helyben táncol hajnalig, zakatol a monoton zene és stroboszkóp villog. Minden elem egyesével is elviselhetetlen egy szülő számára, ezért úgy gondolják, valami szörnyűségnek kell történni ott a fiatalokkal, hogy mégis jól érzik magukat. A ravereket már gyakrabban mutatta be a sajtó áldozatként, mint bűnösként – ez utóbbi szerepet a kábítószer-kereskedő foglalta el. Érték azonban vádak az előbbieket is, előkerültek a régi lemezek a jólétről, a felelőtlenségről, az ijesztő rítusokról.
Angela McRobbie és Sarah Thornton (1995) szerint a rave-vel kapcsolatos pánik fejlődését nagymértékben befolyásolta, hogy az ifjúsági kultúra körül kialakult saját értékeit képviselő mikromédiája, ami folyamatosan kikezdte a tudatlan híreszteléseket. A szubkulturális mikromédiával a nemzeti médiának lehetősége nyílt arra, hogy a hivatalos szakértőkön kívül másokat is megtaláljon, akár magukat a deviáns viselkedés hordozóit is. Az új ifjúsági kultúra képviselői már egyre kevésbé azok a kiszolgáltatott, deprivált csoportok, akik egykor voltak. Sőt a technológiai fejlődéssel még bizonyos előnyökre is szert tesznek a felnőtt-társadalommal szemben. Jártasságuk az új kommunikációs médiák területén (mobilkommunikáció, internet) némi ellenőrzést biztosít számukra reprezentációjuk felett.
A nyolcvanas-kilencvenes évek társadalmi osztályhelyzettől független bűnbakjai, az AIDS-betegek, a homoszexuálisok, a tradicionálisan elítélt szexuális gyakorlatokat folytatók, az egyedülálló anyák, a médiaipar, a raverek, a baloldali és liberális értelmiség már kevésbé vannak kiszolgáltatva a morális pánikok hatásainak, mint a deprivált csoportok vagy az elődeik; nagyobb ellenőrzéssel rendelkeznek reprezentációjuk felett. Ennek három alapvető oka van: az első, hogy időközben megtanulták a média nyelvét; a második, hogy pluralizálódott a média; végül a harmadik, hogy napjaink bűnbakjai erőforrásaiknak köszönhetően képesek érdekcsoporttá szervezni magukat. Mindez lehetővé tette, hogy a társadalmi mumusok is részt vegyenek a társadalmi problémák diszkussziójában, s ezzel a szignifikációs folyamatba saját jelentéseiket is bevigyék.
A nyolcvanas és kilencvenes évek a morális pánikok eszkalációjának idejét jelentették. Nagy szerepet játszott ebben a társadalmi változások gyorsulása, és ennek nyomán a konzervatív ideológia dominanciája, valamint a médiatermelés kiterjedése és szerkezeti átalakulása. Miközben a hanyatlás retorikája és a vádak készlete egységesedést mutat, a pánikok lefolyása differenciálódott olyan dimenziók mentén, mint: honnan indul ki a pánik, illetve ki indította; ki került a bűnbak szerepébe; milyen potenciált rejt a deviancia kiaknázása a politikai témák készletének és a prioritások meghatározásának szempontjából; milyen érdekeket érint a deviánsként észlelt viselkedés; és végül, hogy milyen a médiához való viszony? Napjaink morális pánikjainak témái határok nélküliek, kis változtatásokkal szinte minden társadalomban megjelennek. A témák készlete Magyarországon is hasonló, mint Nagy-Britanniában és az USA-ban; ennek alátámasztását szolgálja összeállításunk negyedik, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének kampányairól szóló tanulmánya.
 

A morális pánik elméletének újrafogalmazási kísérletei

A kilencvenes évek elejétől több oldalról is felmerült az igény, hogy a morális pánik eredeti elméletét újragondolják. Ennek egyik oka a morális pánik irodalmának kiterjedtté válása és az e fogalmi kerettel vizsgált problémák sokfélesége. A kiterjesztési kísérletek fontos hozzájárulást jelentettek az elmélet általánosításához és letisztulásához, nyomukban elváltak egymástól a kontextushoz kötött jellemzők és az általános elemek. Ugyanakkor arra is ráirányították a figyelmet, hogy koronként, társadalmanként és problémákként eltérő interakciós viszonyok állnak fenn a szignifikációs folyamatot alakító szereplők között. A második ok, hogy a morális pánik kutatásának eredményei bekerültek a széles nyilvánosságba, és ezzel a morális pánik fogalma kikerült a szociológusok ellenőrzése alól. Sajátos karriert futott be a médiában, a baloldali polémia eszközéből valóságos zsurnalisztikai közhely lett. A közhellyé válás és kiürülés veszélyét ellensúlyozta az a haszon, hogy politikai állásponttól függetlenül általában érvényesnek fogadják el a koncepciót, valamint hogy a média önreflexívebbé, a kritikára nyitottabbá vált (Hunt 1997). A morális pánik esetében a tudatosulás a médián kívül a jelentésalkotási folyamat többi résztvevőjét is érintette, a kutatási eredmények bekerültek a politikai döntéshozásba, nyomot hagytak a társadalmi szabályozó intézmények gyakorlatán. Miközben a visszacsatolás a társadalomtudományok célja, állandó nehézséget is okoz az, ha sikerrel jár. Ha a morális pánik résztvevőiben tudatosul szerepük és cselekvési lehetőségeik, stratégiájukhoz felhasználják a rendelkezésükre álló tudást, és ezzel megváltoztatják az események lefolyását.
Az újrafogalmazás igényének kialakulásában a koncepció egészét támadó érdemi kritikáknál nagyobb szerepe volt annak, hogy széttartóvá váltak a fogalmi kereteken belüli magyarázatok. Az elmélet fejlődése során két irányzat alakult ki; az egyik a kollektív tudat szerepét teszi meg a magyarázat kiindulópontjául, a másik a médiát, a politikai érdekekkel rendelkező cselekvőket és az államot. Az előbbi a jelenséget a kollektív irracionalitás megjelenési formájaként értelmezi, mely mélyen beágyazott kulturális vagy pszichológiai okokra vezethető vissza. Az utóbbi számára a morális pánik politikai jelenség, bizonyos csoportok érdekének szerepét hangsúlyozza, a médiakörnyezet, a nyilvánosság és a politikai szféra átstrukturálódásából kiindulva vezeti le az elmélet módosítását. A két megközelítés azonban nem zárja ki egymást. A morális pánik elméletének reformjára irányuló kísérletek mind célul tűzik ki a két vonulat egységesítését, de végső soron a kiindulási pontról és a mozgatóerőkről szóló kérdések továbbra is a két vonulat újratermelését eredményezik.

Goode és Ben-Yehuda: a morális pánik elméleteinek osztályozása

Goode és Ben-Yehuda Moral Panics: The Social Construction of Deviance (1994) című munkájukban a morális pánik egységes elméletének kialakítását tűzik ki célul. Az új szintézist az eredeti elmélet változatainak osztályozásából kiindulva hozzák létre. A morális pánik elméleteit két dimenzió, a motiváció és a pánik kiindulásának társadalmi szintje szerint osztják fel. A motiváció lehet erkölcsi-ideológiai vagy materiális-státus érdek. A pánik kiindulhat a társadalom elitjéből (intézményi vagy gazdasági elit), a középszintből (kevésbé befolyásos döntéshozók és lobbik, szakmai és társadalmi szervezetek, társadalmi mozgalmak), vagy a közvéleményből (az összes többi). A motivációs dimenzió háttérbe szorulásának két oka van. Az egyik, hogy az elméleti megközelítések szinte csak az első dimenzió mentén differenciálódnak, ugyanis a „grassroot” megközelítéshez erkölcsi, a középszintűhöz vegyes, az elitből induló pánikokhoz pedig az érdekmotiváció társul; a másik, hogy Weber (1992) óta tudjuk, az anyagi és státusérdek nem választható el az erkölcsi-ideológiai rendszertől. A motiváció elhelyezése az erkölcsi-ideológiai és anyagi, státusérdek közötti kontinuumon csak a megismerés finomítására szolgálna.
A „grassroot” elméletei (magas erkölcsi motiváció, köznépi kiindulópont) szerint a pánik a közvéleményből indul ki. A fenyegetettség érzése őszinte, és az aggodalom széles körben elterjedt. Az aggodalom más szektorban történő kifejezése csak manifesztációja az általános latens félelemnek, a félelem azonban többé-kevésbé spontánul fejlődik ki a mélyen beágyazott hiedelemrendszerekből és attitűdökből. Sem a politika, sem a média nem tud aggodalmat kelteni ott, ahol az megelőzőleg ne élt volna; ők csak válaszolnak, reagálnak a félelmekre. Az érdekcsoportok szerepe is csupán annyi, hogy a probléma megoldásának igényét artikulálják, az ügy élére állnak. Sikerük pontosan akkora, mint amekkora a támogatottságuk, s támogatottságuk megközelítőleg az aggodalom elterjedtségével egyenlő. A „grassroot” megközelítés számára tehát a legfontosabb a társadalmi tudat, a félelmek megértése a hiedelemrendszer vizsgálatán keresztül. A morális pánik tárgyának elemzése vezet el a latens félelem megértéséhez.
Merőben más az a megközelítés, mely szerint a pánikok a politikai vagy gazdasági elitből indulnak ki. Eszerint a társadalmi elit folytonosan kampányokat indít az aggodalom fenntartásáért, a félelmek felébresztéséért. Szándékuk az, hogy elvonják a figyelmet a valóságos problémákról, melyek közvetlen érdekeiket fenyegetik. Ez az elgondolás abban hisz, hogy az elit olyan roppant hatalommal rendelkezik, amivel képes meghatározni a média tevékenységét, a jogalkotást, a végrehajtás gyakorlatát, illetve ellenőrizni tudja a társadalmi mozgalmak erőforrásait. A morális pánikok ezen magyarázataiban az anyagi-státus érdek dominál, és a fenyegetettség észlelése a társadalom felső szintjéről terjed az alsóbbak felé. Az első és legfontosabb ilyen megközelítés Hall és munkatársainak munkája (1978). Goode és Ben-Yehuda erősen kritikus ezzel a modellel szemben, véleményük szerint az elit nem rendelkezhet akkora erővel, hogy saját érdekeinek megfelelően tudja alakítani a közvéleményt, a törekvések sikere csak a már létező félelmekre épülhet.
A harmadik elméleti megközelítés, a középszintű vagy érdekcsoportoktól kiinduló modell, a legelterjedtebb. Becker (1963) nyomán Cohen eredeti elmélete szerint is társadalmi érdekcsoportok (ezek közé tartozik a média is) keltik a morális pánikokat a média közvetítésével. Goode és Ben-Yehuda szerint a középről kiinduló érdekcsoport-megközelítés jól összeegyeztethető a „grassroot” szempontokkal, ám kevésbé az elitből kiinduló modellel. Az érdekcsoportok kampányai gyakran közömbösek a politikai elit érdekeire nézve, vagy szemben állnak azzal. Tehát az érdekcsoportok önálló cselekvők, saját jelentésmeghatározó potenciállal rendelkeznek, képesek akár az elit érdekeinek ellenében is a közvélemény befolyásolásán keresztül a politikai témák meghatározására. Véleményem szerint ez azonban nem zárja ki az elitből és a középszintről induló pánik vizsgálati szempontjainak ötvözését. Az érdekcsoportok is a közvélemény részét képezik; akinek befolyása van a közvélemény alakítására, az rájuk is hatni képes. Az érdekcsoportok hangja szervezettségükből következően messzebbre hallatszik. Amikor Hall a hegemón kultúráról beszél, akkor azalatt nem csak az elitet érti, hanem a középszinten elhelyezkedő érdekcsoportokat is, a kevésbé befolyásos döntéshozók és lobbik, szakmai és társadalmi szervezetek, bizonyos társadalmi mozgalmak tagjait, tehát mindenkit, akinek érdekében áll az uralkodó társadalmi viszonyok újratermelése. Amennyiben elfogadjuk a pluralista demokráciaelméletet, úgy az érdekcsoportok hatékony alkupozíciója mellett el kell fogadnunk azt is, hogy maga ez az alkupozíció is olyan szimbolikus jószág, aminek megtartása a társadalmi rend újratermelésében érdekeltté teszi az érdekcsoportot. Az elit és az érdekcsoportok szoros munkakapcsolata alapvető meghatározója az új konzervativizmus sikerei idején keletkezett morális pániknak.
Goode és Ben-Yehuda konklúziója az, hogy önmagában mindhárom megközelítési mód elégtelen egy valóságos probléma körbejárására. Minden egyes morális pánikhoz meg kell találni a helyes megközelítést, ami a fenti típusok kreatív ötvözéséből születik. Nem létező veszély vagy széles körben osztott veszélyérzet nélkül sem az elit, sem az érdekcsoportok nem képesek aggodalmat kelteni. Tehát a morális pánikok a közvéleményből indulnak ki. A „grassroot” megközelítés sikeresen magyarázza egy mélyen gyökerező aggodalom vagy latens félelem létét, de semmit nem tud mondani a pánik időzítéséről.
Ezeknek a félelmeknek artikulálódniuk kell, fokuszálódniuk, kifejeződést nyerniük, és a figyelem központjába kerülniük. Ez mindig valamiféle szervezettséget vagy vezetést feltételez. Bár számos egyénben kialakulhat spontán módon a félelem érzése egy cselekvővel vagy egy jelenséggel kapcsolatban, de annak élesedése, kiszélesedése, artikulálása és nyilvános kifejeződése a középszintű érdekcsoportok szervezett mozgalmi tevékenysége révén jön létre (Goode és Ben-Jehuda 1994: 141).
Tehát a félelmek artikulációját az érdekcsoportok végzik. A társadalmilag beágyazott széles körben osztott félelmek a nyersanyagot, míg a szervezeti aktivisták az irányultságot, az intenzitást és a hatékony megjelenést biztosítják a morális pánik számára. Végül előkerül a félretett motivációs dimenzió is: egy morális pánikban a pánik tartalmát a grassroothoz tartozó erkölcs, míg időzítését az érdekcsoportokhoz tartozó érdek határozza meg. Ahogyan arra Greek és W. Thomson is felhívja a figyelmet, az érdekek és az erkölcs dichotomizálása legalábbis aggályos. További problémát jelent, hogy Goode és Ben-Yehuda „eklektikus” (Hunt 1997: 654) elmélete nem számol a média szerepének átalakulásával, valamint, hogy értelmezésük lebecsüli a történeti, politikai körülmények szerepét a jelenség kialakulásában.

Angela McRobbie: morális pánik a posztmodern média korában

Az újrafogalmazási kísérlet másik vonulatát Angela McRobbie (1994a, 1994b, 1994c; McRobbie és Thornton 1995) munkái képviselik a legkiválóbban. McRobbie számára a morális pánik nem időtlen jelenség, hanem erősen kötődik a lefolyását meghatározó környezeti feltételekhez. A változó körülmények változó elméletet igényelnek. A morális pánik kiváltóinak szándéka félelmet plántálni az emberbe, hogy az elforduljon a „mindennapi élet komplexitása és valós problémái felől” (McRobbie 1994a: 199), és kialakuljon a reménytelenség és tehetetlenség érzése, mely erős kéz után kiált. Hogy ez a törekvés milyen sikerrel járhat és milyen utakon realizálható, az nagymértékben függ a cselekvők és intézmények között az adott korszakban fennálló viszonyoktól. Az imént bemutatott kortárs eseteket is jórészt ez különbözteti meg a régiektől és egymástól. McRobbie szerint a média és a nyilvánosság átalakulása, illetve a hatékony politikai cselekvők számának jelentős növekedése annyira átalakította a morális pánikokat kialakító viszonyrendszert, hogy a régi elméletek már nem képesek kielégítő magyarázatukra.
A korábbi modellek problémáit a következőkben foglalja össze. Először is a média és a társadalmi valóság világának világos elkülönülését feltételezték, miközben a média ma ugyanúgy részét képezi a társadalmi valóságnak, mint bármi más. A társadalmi valóságot a tömegkommunikáció nyelvén és képein keresztül tapasztaljuk meg, a társadalmi jelentések elválaszthatatlanok a szelektív reprezentációtól. Másodszor, a morális pánikok szociológusai által feltételezett kényes egyensúly a média, a társadalmi szabályozás intézményei, az ifjú szörnyetegek és az erkölcs őrei között a mai morális pánikban sokkal problematikusabb és komplexebb. Harmadszor, az időszakos árhullámként érkező morális pánikok helyét átvette a narrativizált hírek és médiaesemények morális retorikával színezett folyama. A morális pánik már kevésbé kiemelkedő esemény, inkább napi kommunikációs gyakorlat, a társadalmi problémákról való beszéd standard nyelve lett, ezért Cohen fokozatokra és szakaszokra épülő magyarázata többé nem időszerű (McRobbie 1994a: 217).
A nyolcvanas évektől kezdődően – a médiapiac fejlődési iránya és a technológiai fejlődés következtében – a hagyományos feketebárányok is képesek részt venni a nyilvánosságban a tömegmédián és saját szubkulturális médiumaikon keresztül. Az előállítási költségek jelentős csökkenése, valamint a finomabb piackutatási módszerek utat nyitottak a kisebbségi vélemények és identitások megjelenítése előtt. Az ifjúsági média már több, mint a kizsákmányoló kereskedelem zenét és stílust terjesztő fóruma, részint mert azon a kultúrán belül hozzák létre, amelyik fogyasztja (vö. Maugham és Smith 2000). A másik fontos fejlemény a „rózsaszín gazdaság” és az etnikai kisebbségek körül kialakuló kultúrák erősödése, melyek már fent tudják tartani saját médiájukat, ami jelentős előrelépés a reprezentációjuk feletti uralom terén, és lehetővé teszi a hatékony, szervezett fellépést, a feketebárányok érdekcsoporttá szerveződését. Saját média birtokában már a kisebbségek is képesek morális pánikot kelteni. Kétségtelen, hogy a mikro- vagy rétegmédia fenntartásához is erőforrásokra van szükség, ezért nincs fóruma az erősen korlátozott fogyasztói potenciállal rendelkező, deprivált deviáns csoportoknak. Ezek a csoportok rá vannak szorulva arra, hogy képviseletüket mások lássák el.
A média differenciálódásának másik következménye, hogy a tömegmédia és a mikromédia közötti középső szint jelentősége csökken; a médiumok vagy pontosan körülhatárolható közönséghez, vagy mindenkihez kívánnak szólni. A tömegmédia számára létkérdés, hogy minél több csoport számára legyen elfogadható, ezért érdekelt a társadalmi problémák minél sokoldalúbb, eltérő véleményeket is felvonultató bemutatásában. Egy országos napilap vagy televíziócsatorna nem mondhat le az egyedülálló szülők, az ifjúság vagy az etnikai kisebbségek, illetve a velük szimpatizáló közönség támogatásáról. Az érdeklődés fenntartása szempontjából előnyös a pregnánsan eltérő vélemények bemutatása, ezt igazolja a gyors visszacsatolási lehetőséget biztosító műsorok, a „betelefonálós” műsorok, a beszélgető és problémamegoldó show-k népszerűsége. A hagyományosan erkölcsi ítélkező vonalat képviselő sajtóban is jelentkeznek ezek a megfontolások. Például a Sun túlzó és szenzációkeltő bemutatásában a következetes erkölcsi szigor helyett inkább a botrány szórakoztató jellege domborodik ki.5 További jelentős változás, hogy a minőségi sajtó is igazodott a bulvárlapok szenzációkeltő stílusához, hozzáalakítva ezt ideológiai irányvonalához és olvasótáborához. „A morális pánik egykor a sajtó gyakorlatának nem szándékolt következménye volt. Mára, úgy tűnik, céllá vált” (McRobbie és Thornton 1995: 560). A morális pánikok biztosítják a közönség érzelmi involvációjának fenntartását a magas olvasottsági és nézettségi számok érdekében. Még a médiatermelés feletti morális pánikok is minden esetben növelik a vádolt médiumok közönségét. Ugyanakkor mindezt úgy érik el, hogy tágabb teret biztosítanak az eltérő véleményeknek, megjelenési lehetőséget kínálnak azoknak, akik igazodnak ahhoz az uralkodó nyelvhez, melyen a társadalmi valóságról szóló diskurzus folyik.
A média kiterjedése és új keletű aktivitása szorosan összefügg a politikai diskurzust alakító erőviszonyok megváltozásával. A morális pánikok már nem különleges kampányidőszakokhoz kötöttek, és már nem csak a jobboldal támogatást verbuváló stratégiai eszközei. A hanyatlás diskurzusának küzdőterére léptek az érdekcsoportok és a baloldali politikusok is. Az erősödő érdekcsoportok hatékony fellépése következtében az új morális pánikok kevésbé monolitikusak, mint hatvanas évekbeli elődeik. Aminek következtében ma már kikezdhetőek, sőt ezen a területen folynak a legádázabb politikai küzdelmek. McRobbie szerint ma már nem is igazi morális pánik az, amelyiknek nincs ellenzéke, ugyanis a vita készteti a morális vállalkozókat arra, hogy tovább erősítsék a túlzásokat és még radikálisabb ítéleteket fogalmazzanak meg.
A nyolcvanas-kilencvenes években a politikai kommunikációba belépett a „parlamenten kívüli ellenzék”, a nyomásgyakorlásra képes különböző érdekcsoportok. Az Új Jobboldal kihívására adott baloldali válasz adaptálta a jobboldal retorikai készletét, így jött létre az az új centrumpolitika, mely népszerű ugyan, de sokak szerint megfosztja a választókat a valós alternatíváktól. Ennek a folyamatnak a nyomán erősödött fel a különböző érdekcsoportok és önsegítő mozgalmak szerveződése, melyek saját kezükbe vették érdekeik képviseletét (McRobbie 1994a). A parlamenti ellenzék tétlenségét látva a média az ellenkező szemszögű véleményekért az érdekcsoportok szakértőihez fordult, így folyamatosan nőtt szakértői nyilatkozatainak értéke a vélemények hierarchiájában.
A lehetőségekkel élve a feketebárányok érdekcsoporttá szerveződtek, és felvették a kesztyűt az erkölcs őreivel szemben. Az előző részben számos példát láttunk erre, ilyenek a melegek érdekvédelmi szervezetei, az egyedülálló szülők szervezetei, a gyermekvédelmi szervezetek, de létezik a pornóiparosokat tömörítő érdekvédelmi szervezet is. A szervezetek sikeres kommunikációjának alappillére, hogy megtanultak bánni a médiával, ismerik, és ki tudják elégíteni igényeit. Sőt a nyomásgyakorló csoportok a média egyik legfontosabb téma- és véleménybeszállítóivá váltak. A tömegmédiát tudatosan alkalmazó kisebbségi csoportok is képesek a széles közvélemény érzelmi mobilizációjára. Az ezek nyomán keletkezett morális pánikok nem csak a régiektől térnek el, hanem McRobbie kiinduló definíciójától is. Ezektől a pánikoktól az emberek nem érzik magukat erőtlennek és reménytelennek, nem kiáltanak erős hatalom után. Éppen hogy a csoportértékek határozott képviseletére sarkallnak. Az újonnan kialakuló verseny viszonylag alacsony belépési korlátjával a politikai részvétel új hullámát teremti meg. A versengő magyarázatok bővülő piaca szélesebb választási lehetőségeket kínál.
 

Konklúzió – merre tovább a morális pánikokkal?

A morális pánikkeltés technikáinak közkeletűvé válása több alapvonásától is megfosztja a jelenséget. Kérdés, hogy érdemes-e ezek után morális pánikokról beszélni, vagy helyénvalóbb volna „a társadalmi és politikai kérdések kifinomultabb reprezentációs gyakorlatairól” (McRobbie 1994a: 218). Avagy a jelentések fölötti uralom folytonos reprezentációs versenyeként fogjuk fel a szignifikációs diskurzust? (Watney 1987: 42). McRobbie nem veti el a morális pánik fogalmának használatát, sőt jelentésének kiterjesztését javasolja. Arnold Hunt (1997) szerint a morális nyelv szükségképpen ítélkező, a jót és a rosszat egymáshoz képest definiálja – a zsurnalisztikai gyakorlatban különösen sarkosan. Mindaddig, míg a társadalmi problémák definíciójának diskurzusa a sajtó erkölcsileg telített nyelvén folyik, szükségképpen pánikok keletkeznek. A hatékony cselekvők számának és ideológiai szóródásának növekedését, illetve a morális nyelv standardizálódását figyelembe véve az egyik lehetséges út a morális pánik fogalmának kiterjesztése a civil társadalmi tudatosság formáira. Ez a megközelítés lehetőséget nyújt arra, hogy a társadalmi mozgalmak kutatásának tradíciójához kapcsolódva hozzájáruljon a kollektív cselekvés megvalósulásáról szóló alapvető jelentőségű vitához. A társadalmi mozgalmak elméletének új szintézise a mozgalmak magyarázatában három elemzési szintet különböztet meg. A mozgalom létrejöttéhez elengedhetetlen, hogy bizonyos társadalmi változások a politikai rendet kikezdhetővé tegyék. A politikai lehetőség egy, az erőforrásokat összefogni és hasznosítani képes szervezet irányítása nélkül nem realizálódhat. E két strukturális követelmény között pedig a problémák és változások értelmezési keretét adó definíciók közvetítenek (McAdam, McCarthy és Zald 1996). A morális pánikok a problémák keretbe foglalásával egyfelől definíciókat kínálnak a közönség számára, másfelől hozzájárulnak a tömeges politikai részvétel növeléséhez.
A morális pánikok kiindulási helyük, motivációjuk, médiastratégiájuk szerint nagy változatosságokat mutatnak. Pontos osztályozásuk hozzásegíthet az elmélet csiszolásához. Goode és Ben-Yehuda osztályozása példamutató kísérlet ugyan, de prekoncepciózus, és a második differenciáló dimenzió (a motiváció) nem vált be a két pólus – az ideológiai-politikai, illetve az anyagi-státus érdek – empirikus elválaszthatatlansága miatt. McRobbie elmélete, amely a médiakörnyezet és az érdekcsoportok viszonyára koncentrál, teljesebb képet nyújt, de kiterjesztett morálispánik-definíciója túl általános ahhoz, hogy sikeres eszköz legyen a különböző változatok magyarázatára.
Greek és Thompson lényeges pontra tapint rá, amikor a szexuális magatartások által kiváltott morális pánikot a szembenálló befektetők célja felől közelíti meg. Az értékek monopóliumáért küzdő „klasszikus keresztes hadjáratok” és az értékpluralitásért küzdő érdekcsoportok ugyanazon a színtéren küzdenek, ugyanazt az erkölcsi telítettségű nyelvet beszélik, többnyire ugyanolyan eszközökkel versengenek. E felismerés alapján Goode és Ben-Yehuda első dimenziója mellé bevezethetjük másodikként az értelmezések vagy normák abszolutizálására, illetve relativizálására irányuló morális pánikok megkülönböztetését. Ezzel lehetőség nyílik arra, hogy egyik korábbi megközelítés előnyeiről se kelljen lemondanunk, mindeközben megőrizzük a magyarázat érzékenységét a kontextusban adott viszonyrendszerekre, mégsem tesszük túl általánossá a morális pánik fogalmát. Ez a felosztás jó esélyt nyújt arra is, hogy elkerüljük az elmélet történetét végigkísérő konspirációelméleti csapdákat, ugyanis nem a cselekvők fejében megbúvó szándékokat kutatjuk, hanem a kampányoló retorikájában nyíltan kifejezésre kerülő célok lesznek a kategorizáció alapjai, és így nem bonyolódunk bele az érdekek és az értékek megkülönböztetésébe.
A morális pánik elméletének talán legnagyobb korlátja, hogy kialakulásakor az társadalmi mozgalmak éppen divatos elméletéhez – Smelser (1963) kollektív viselkedési megközelítéséhez – többé-kevésbé máig is ragaszkodik. Talán helyesebb lenne, ha a morális pánikban nem a kollektív irracionalitás megjelenését látnánk, de nem is a Hall által leírt domináns kultúrához tartozó cinikus stratégiai cselekvőt keresnénk.A morális pánik egyszerűen a társadalmi részvétel egyik igen hatékony mobilizációs eszköze. A hanyatlás témáinak felvillantása olyan szignálokat küld a társadalom felé, melyek cselekvésre ösztönöznek, és melyek alapján egymásra találnak a hasonló világnézetű egyének, akik racionális kollektív cselekvést tudnak végezni a meggyőződésük szerinti hasznos közjavak létrehozásáért. Az érzelmi mobilizáció nyomán a kollektív cselekvésben való részvétel költségének szempontja háttérbe szorul az egyéni döntésben. További előnye, hogy a nem materiális, puha ösztönzők (célirányultság, szolidaritás, önkifejezés) kizárják a „potyautas” hatást, vagyis egyéni aktív hozzájárulást eredményeznek (Jordan és Maloney 1996; Opp 1986; Feldman és Steenbergen) 1996: 61–93; Schlozman és mások 1995).
Hunt (1997) szerint a morális pánik kiterjedése beláthatatlan következményekkel jár, amennyiben egy folyamatosan kiüresedő erkölcsi nyelv válik a társadalmi problémákról folyó diskurzus alapvető nyelvévé. A morális nyelv hegemóniájából vezető kiutat jelezheti a kilencvenes évek ifjúsági szubkultúrája, a rave, ahol a saját kultúripar, saját média és elégséges erőforrások birtokában már nem létszükséglet a fiatalok számára, hogy igazodjanak a jelentésmeghatározás domináns nyelvéhez. Amennyiben az identitások piaca nyitott, több versengő definíció van jelen. Ha minden egyes definíció képviselője tisztában van a mobilizáció hatékony eszközeivel, köztük a morális pánik útján történő érzelmi mobilizációval, úgy az önkifejezés iránti megnövekedett igény mellett az egyéni cselekvő választással találja szembe magát. Döntenie kell, melyiket fogadja el a társadalmi valóság számtalan meghatározása közül. Ekkor már nem a félelmeivel magára hagyott, elidegenedett individuummal van dolgunk. Következésképpen a morális pánik csupán annyiban jelent fenyegetést a racionalitásra, amennyiben a témastruktúra és az érvek készletének, a nyelvnek a körülhatárolásával zárt rendszert hoz létre. A versengés pedig megakadályozza, hogy megfellebbezhetetlen értelmezések alakuljanak ki.
A morális pánik nem mindenható, mindent átitató jellegű, nem képes tartós, gyökeres attitűdváltozás elérésére. A történelem során találunk számos kudarcba fulladt, vagy csak időlegesen sikeres kísérletet, melyek hamar eltűntek a süllyesztőben. Ha a morális pánikok elméletét bekapcsoljuk a társadalmi normák meghatározásáért folytatott küzdelem vizsgálatainak más hagyományaiba, komplexebb képet kaphatunk korunk jellemző konfliktusairól, az érdekek és értékek képviseletének módjairól. A társadalmi mozgalmak elmélete már eljutott a különböző széttartó tradíciók szintéziséhez (McAdam, McCarthy és Zald 1996). Eredményeikhez kapcsolva a morális pánik jelenségét, a politikai részvétel és önkifejezés új formái felé fordul figyelmünk. Az új megközelítés képes számolni egyrészt a mobilizációs technikák szélesedő készletével, másrészt azon strukturális körülményekkel, melyeken belül a kollektív cselekvés megvalósul.
 

Morális pánik Magyarországon

Hogy Magyarországon még nem mutatkozott meg teljes kifejlettségében a morális pánikban rejtőző erő, annak okát négy sajátosságban látom. Először, egy fiatal demokráciában a társadalmi normák készlete feletti ellenőrzésért folytatott versengés sokkal inkább még az intézményes politikai kereteken belül zajlik. Másodszor, a modern értékorientációjú mozgalmak kialakulásához többleterőforrásoknak kell rendelkezésre állni a preferenciák kifejezéséhez (McCarthy és Zald 1990; Buechler 1995). E második feltétel kialakulása csak idő kérdése. Az első feltétel teljesülése a körvonalazódó „kétpólusú politikai rendszer” nyomán várható. A két domináns párttal rendelkező politikai rendszerekben a pártok versenye a centrumpozícióért folyik, és ez azzal a következménnyel jár, hogy a markánsan eltérő véleményt és érdekeket képviselő csoportok társadalmi mozgalmi szervezetekbe, illetve érdekcsoportokba szerveződnek, hogy nyomást gyakoroljanak egyfelől a pártokra, másfelől a közvéleményre, ezzel formálva az ideális medián szavazó attribútumait, akinek szavazatáért a választási verseny folyik.
Harmadszor, a morális pánik jellemzően a hanyatlás retorikáját alkalmazza. Nagy-Britanniában a történelem kontinuitása könnyű pályát biztosít a múlt felmagasztalásának. Magyarországon a tegnap jobb világának lokalizálása problémásabb. Nehezen tudnánk történelmünkben egy olyan kort megjelölni, melybe a társadalom jelentős szegmense őszintén visszavágyna. A politikai rendszerek és programok inkonzisztenciája és diszkontinuitása az ideológiák és az azokból kialakított közkeletű megítélések kiforrása ellen hat. És végül, a médiaverseny hazánkban közel sem olyan kiélezett, mint mondjuk az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. A piac méreteit tekintve talán soha nem is lesz olyan. Mindezek ellenére a társadalom hatalmas változásokat tapasztalt meg a kereskedelmi médiák megjelenése óta. A társadalmi problémák szenzációkeltő tálalása a morális pánik kialakulásához vezet. A zámolyi romák esete, az „etnobomba”, a Diáksziget fiataljai, drogfogyasztó iskolások, harcikutya-versenyek, fiatalkorú bűnözők, leányanyák és pornográfia – mind az új demokrácia termékeinek látszik a közönség számára. A „valóságra éhező” tévénéző hazánkban is szenzációkon keresztül jut hozzá a társadalom bonyolult valóságához, cselekvéseiben a jórészt itt kialakult konszenzuális kép fogja vezérelni. A gazdasági fejlődéssel egyre szélesebb rétegek élik meg a relatív depriváció érzését, és ez fogékonnyá teszi őket a társadalmi viszonyok közkeletű képekkel való leegyszerűsítő magyarázatára, melyeket a morális pánik nyomán kialakuló magyarázatok kínálnak számukra.
A brit és az amerikai társadalom csak a kilencvenes évek közepére ért el viszonylagos immunitást a morális pánikokkal szemben. Magyarországon mind a decentralizált médiarendszer, mind az erős társadalmi szervezetek és mozgalmak hiányoznak a morális pánikok kikezdéséhez. Mindezekből következően a morális pánik komoly fenyegetést jelenthet a közeljövőben Magyarország fiatal demokratikus intézményrendszerére. A morális pánik nyomán kialakuló kollektív cselekvés üdvözlendő fejlemény, ugyanakkor veszélyeket is rejt, ha az egyes csoportok kooperációs potenciálja a társadalmi szolidaritás felbomlását eredményezi. A potenciális veszély felvillantásával nem egy saját morális pánik megalapozása a célom, amely egy irracionális, kirekesztő társadalmi diskurzus rémét vetíti előre. Amennyiben tudatában vagyunk a társadalmi problémákról szóló közbeszéd alakulásának a feltételeivel, folyamataival és mechanizmusaival, úgy elősegíthetjük, hogy a társadalom önértelmezése mindenki számára nyitottan és demokratikus mederben folyjék.
 

Hivatkozott irodalom
 

Angelusz Róbert (1995): Kommunikáló társadalom. Budapest: Ferenczy.
Barak, Gregg (1994): Between the Waves: Mass Mediated Themes of Crime and Justice. In Social Justice, 21(3): 133–147.
Becker, Howard S. (1963): Outsiders: Studies in the Sociology of Deviance. New York: The Free Press.
Buechler, Steven M. (1995): New Social Movement Theories. In Sociological Quaterly, 36(3): 441–464.
Cohen, Stanley (1972): Folk Devils and Moral Panics: The Creation of Mods and Rockers. Oxford: Blackwell.
Durkheim, Emil (1986): A társadalmi munkamegosztásról. Budapest: MTA Szociológiai Intézet.
Erikson, Kai (1966): Wayward Puritans. A Study in the Sociology of Deviance. New York: John Wiley.
Feldman, Stanley és Marco R. Steenberger (1996): Beyond Self-Interest, Toward Other-Directedness: Prosocial Orientations and Political Behavior. In Research in Micropolitics, 5: 61–93.
Goode, Erich és Nathan Ben-Yehuda (1994): Moral Panics: The Social Control of Deviance. Oxford: Blackwell.
Hall, Stuart, Tony Jefferson, John Clarke és Brian Roberts (1976): Subcultures, Cultures and Class. In Resistance through Rituals. Youth Subcultures in Post-war Britain. S. Hall (szerk.). London: Hutchinson és CCCS, University of Birmingham.
Hall, Stuart, Tony Jefferson, John Clarke és Brian Roberts (1978): Policing the Crisis: Mugging, the State and Law and Order. London: Macmillan.
Hunt, Arnold (1997): ‘Moral Panic’ and Moral Language in the Media. In British Journal of Sociology, 46(4): 629–664.
Jenkins, Philip (1992): Intimate Enemies. Moral Panics in Contemporary Great Britain. New York: Aldine de Gruyter.
Jordan, Grant és William A. Maloney (1996): How Bumble-bees Fly: Accounting for Public Interest Participation. In Political Studies, 44: 668–685.
Korinek László (1996): A bűnözés visszatükröződése. Latens bűnözés, bűnözésábrázolás, félelem a bűnözéstől. In: Kriminológiai ismeretek. Bűnözés, bűnözéskontroll. Gönczöl Katalin, Korinek László és Lévai Miklós (szerk.). Budapest: Corvina.
Larner, Christina (1981): Enemies of God. The Witch Hunt in Scotland. Baltimore: Johns Hopkins University Press.
Maughan, Tim és Richard J. Smith (2000): Ifjúsági kultúra és a posztfordiánus gazdaság. Az angliai partizene napjainkban. In Replika, 39: 75–91.
McAdam, Doug, John D. McCarthy és Mayer N. Zald (szerk.) (1996): Introduction: Opportunities, Mobilizing Structures and Framing Processes – Toward a Synthetic, Comparative Perspective on Social Movements. In: Comparative Perspectives on Social Movements. Cambridge: Cambridge UP.
McCarthy, John D. és Mayer N. Zald (1990): The Trend of Social Movements in America: Professionalization and Resource Mobilization. In: Social Movements in an Organizational Society. New Brunswick–London: Transaction Publishers.
McRobbie Angela (1994a): The Moral Panic in the Age of the Postmodern Mass Media. In Postmodernism and Popular Culture. London: Routledge.
McRobbie Angela (1994b): Postmodernism and Popular Culture. In Postmodernism and Popular Culture. London: Routledge.
McRobbie Angela (1994c): Shut Up and Dance: Youth Culture and Changing Modes of Feminity. In Postmodernism and Popular Culture. London: Routledge.
McRobbie Angela és Sarah L. Thornton (1995): Rethinking ‘Moral Panic’ for Multimediated Social Words. In British Journal of Sociology, 48(4): 559–574.
Murray, Charles (1984): Loosing Ground: American Social Policy, 1950–1980. New York: Basic Books.
Opp, Karl-Dieter (1986): Soft Incentives and Collective Action: Participation in the Anti-Nuclear Movement. In British Journal of Political Science, 16: 87–112.
Pearson, Geoffrey (1983): Hooligan: A History of Respectable Fears. London: Macmillan.
Rácz József és Szabó Gabriella (1998 [1992]): Sátánista szubkultúrák. In: Rácz József: Ifjúsági (szub)kultúrák, intézmények, devianciák. Budapest: Scientia Humana.
Schlozman, Kay Lehman, Sidney Verba és Henry E. Brady (1995): Participation is Not a Paradox: The View from American Activists. In British Journal of Political Science, 25: 1–36.
Sindall, Rob (1990): Street Violence in the Nineteenth Century: Media Panic or Real Danger? Leicester: Leicester University Press.
Smelser, Neil J. (1963): Theory of Collective Behavior. London: Routledge.
Springhall, John (1986): Comming of Age. Adolescence in Britain, 1860–1960. Dublin: Gill és Macmillan.
Springhall, John (1994): Horror Comics: The Nasties of the 1950s. In History Today, 44(7): 10–13.
Springhall, John (1998): Censoring Hollywood: Youth, Moral Panic and Crime/Gangster Movies of the 1930s. In Journal of Popular Culture, 32(3): 135–154.
Thompson, Kenneth (1998): Moral Panics. London: Routledge.
Young, Jock (1971): The Drugtakers: The Social Meaning of Drug Use. London: Paladin.
Waddington, P. A. J. (1986): Mugging as a Moral Panic: A Question of Proportioni. In British Journal of Sociology, 37(2): 245–259.
Watney, Simon (1987): Policing Desire: Pornography, Aids and the Media. London: Methuen.
Weber, Max (1992): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest: Cserépfalvi.
Welch, M., M. Fenwick és M. Roberts (1997): Primary Definitions of Crime and Moral Panic: A Content Analysis of Experts’ Quotes in Feature Newspaper Articles on Crime. In Journal of Research in Crime and Deliquency, 34(4): 475–493.

Jegyzetek

1 A mod elnevezés a modern, modernista kifejezésekből származik, s a fiatalok ruházatára utal. A mod ifjú félhosszú vagy rövid frizurát visel, rendezetten, „olaszos” stílusban öltözik. Viseletében a fekete, a fehér és a pasztellszínek dominálnak. Jellemző ruhadarabjuk a szőrmegalléros anorák, járművük a robogó. A legismertebb mod zenekar a The Who, de a mod kultúrához tartozott a korai Beatles is. A túlnyomórészt külső jegyek és fogyasztási szokások alapján felállított jellemzés nem véletlen. A mod volt az első olyan ifjúsági kultúra Nagy-Britanniában, ahol a megjelenési stílushoz képest az osztálykötöttségek csupán másodlagosak voltak. A rockerek a klasszikus és romantikus stílus szerinti felosztásban a romantikus vonalat képviselték a modok klasszicizmusával szemben. Stílusukban a korai amerikai brandós, presleys, deanes „vad stílust” követték, melynek alapvető elemei a bőrruhák, nagy motorok, országúti kávézók; a hozzá tartozó zenét leginkább a Rolling Stones képviselte. A modokhoz képest sokkal plebejusabb, naivabb és direktebb kultúrát alakítottak ki. Sokkal inkább osztályhoz kötött életstílusuk nem vált középosztályi divattá.
2 Az amerikai „To attack a mug” kifejezésből származik. A kifejezés amerikai eredetének külön jelentőséget ad, hogy az első világháború óta az Egyesült Államok, és főleg nagyvárosai, egyfajta létező negatív utópiaként élnek a brit közvéleményben. Minden, ami Amerikából jön, a társadalmi dezorganizációval, a tradíciók hanyatlásával függ össze (erotika a filmvásznon, diákradikalizmus, militáns kisebbségek, bűnözés, sátánizmus, pongyola angol nyelv) (Hall és mások 1978: 21). Az amerikai jövevényszavak egyes körökben Magyarországon is hasonló asszociációkat hordoznak, például: gengszter, tviszt, farmer, hippi, szekuritis, hacker, pláza.
3 Maga az angol hooligan kifejezés is ír eredetű.
4 Maughan és Smith (2000) a társadalmi kontroll intézményeinek válaszát a kultúripart kikerülő ifjúsági kultúra gazdasági következményeivel magyarázzák.
5 Mark Pursehouse felmérése szerint a Sun olvasói számára a legnagyobb élvezetet az okozza, hogy találgatják, vajon mi igaz és mi kitalált a cikkekből (idézi McRobbie és Thornton 1995: 569).



vissza