Dr. Galántai Zoltán: E-privacy olvasókönyv
Dr.
Galántai Zoltán: E-privacy olvasókönyv
Ugyan kit érdekel a privacy? (és egyáltalán: mi is az)
A Szerző meséje: A privacy és a csillagok
Mark Twain szerint „Ha nem tetszik New York időjárása, akkor várjál egy órát”, és akkor biztosan tetszeni fog, ugyanis a világ talán egyetlen nagyvárosában sem követi egymást ilyen szeszélyesen és kiszámíthatatlanul az eső, a köd és a napsütés. Vagyis - amennyiben a fényszennyezéstől eltekintünk is - a „Big Apple” nem éppen ideális hely az amatőr csillagászok számára. Ehhez képest Darin Stephens, a Bushnell optikai cég termékmenedzsere szerint itt több távcsövet adnak el, mint az ország bármelyik más részén - és ezeket persze nem az égitestek megfigyelésére használják. Witold Rybczynski, Az otthon: egy gondolat rövid története című könyv szerzője azt írja, hogy az utóbbi pár ezer évben, a városok kialakulásával együtt létrejött egy olyan hallgatólagos megállapodás is a városlakók között, mely szerint „nem kukkolunk”. De a gyakorlat erre rácáfolni látszik, úgyhogy mára külön „kukkolás elleni” ipar alakult ki, és a New York Window Film például négyzetlábanként 5-6 dollárért kínál olyan fóliákat, amik az egyik irányból átlátszatlanná változtatják az ablakunkat (de a CP Films Vista Soft Horizon fóliája is nagyjából ugyanennyibe kerül).Vízi Patkány: Kezdjük talán a „privacy” fogalmának meghatározásával. 1890-ben két bostoni jogász, Louis D. Brandeis és Samuel D. Warren vetették fel, hogy mindenkinek joga van a „privacyhoz”, vagyis mindenkit megillet „az „egyedülhagyatás joga” (the right to be let alone). Szerintük azért volt szükséges felhívni a figyelmet a magánélet sérthetetlenségére, mert a legújabb technológiák: a fényképezés, a gyorssajtó, a beszélgetések rögzítésére alkalmas fonográf és a telefon lehetővé tették, hogy bárkinek minden addiginál durvábban és gyorsabban (meg persze hatékonyabban) gázoljanak bele a magánéletébe.
Ami például a fényképezést illeti, az 1850-es évek közepén még tükör sem volt minden amerikai vagy angol háztartásban... és az végképp lehetetlen volt, hogy valakit a tudta és beleegyezése nélkül lefényképezzünk, hiszen valóságos műterem kellett hozzá. Aztán 1888-ban megjelent az Eastman Kodak („Ön megnyomja a gombot, a többi a mi dolgunk”), és egyre többen kezdtek arra panaszkodni, hogy lesből lekapták őket, és ez tökéletesen új problémákat vetett fel, akárcsak 100 évvel később a számítógépek vagy az internet viharos elterjedése, és...Hoover: Ugyan, kit érdekelnek a legújabb technológiák! Kezdjük talán azzal, hogy nincs is értelme az egésszel foglalkozni. Az amerikai Kongresszus, mint mindig, most is tárgyal mindenféle, az internetes privacy védelmét szolgáló törvényjavaslatokat, a helyzet azonban az, hogy a privacy egy cseppet sem fontos a felhasználóknak... legfeljebb beszélni szeretnek róla.
„A privacy olyan, mint az időjárás: mindenki panaszkodik a privacysértések miatt, de senki nem tesz ellene semmit”, írja a New York Times, és ez tökéletesen igaz. A Jupiter Research egy 2002. júniusi felmérése szerint a felhasználók 70 százaléka állította azt, hogy aggódik internetes privacyjének megsértése miatt, illetve egy másik felmérés szerint az interneten vásárlók fontosnak tartanák, hogy az e-kereskedelmi site-ok – úgynevezett privacy policyn keresztül – közzétegyék, hogy miként kezelik a felhasználók adatait...Vízi Patkány: Ezek nagyon is figyelemre méltó számok.
Hoover: Azok hát, csak másként, mint ahogyan gondolnád. Ugyanis eközben a Privacy Leadership Initiative egy 2001-es felméréséből viszont az derül ki, hogy az internetezőknek alig 3 százaléka olvassa el figyelmesen a privacy policyt; és 64 százalékuk pedig legfeljebb egy pillantást vet rájuk - vagy soha meg sem keresi őket. Amikor a Yahoo! nemrégiben megváltoztatta az adatkezelési elveit, ez a site látogatóinak alig 0,3 %-át érdekelte. Pedig eléggé jelentős változásokról volt szó.
Vagy hogy egy másik példát említsek: feltűnően kevesen használnak privacyvédő szoftvereket és így például olyanokat, melyek lehetővé teszik az anonim szörfölést a weben; cookie-menedzsert, aminek a segítségével ellenőrzésük alatt tarthatnák, hogy a különböző site-ok milyen azonosítókat (ezek a cookie-k) tehetnek le a gépükre, és akkor arról még nem is beszéltem, hogy csak nagyon ritkán találkozni valakivel, aki titkosítja a leveleit. Felőlem aztán nyugodtan hajtogathatják azt a felhasználók, hogy milyen fontos nekik a privacy - ezekből a számokból világosan kiderül, hogy korántsem az. Nem véletlenül mondja azt Esther Dyson, a világhírű számítástechnikai szakember, hogy „Nekem úgy tűnik, hogy az emberek demokráciát akarnak, de gyakran nem hajlandóak érte semmire, legyen bár szó szavazásról vagy arról, hogy megtegyék a legelemibb lépéseket privacyjük megvédéséért”. Másfelől viszont „amikor a McDonalds 20 cent kedvezményt ajánl a hamburgereire, azonnal hajlandóak megadni minden személyes információt”. És a Jupiter felméréséből is az derül ki, hogy 100 internetezőből 82 bármit hajlandó elárulni egy újonnan induló kereskedelmi site-nak csak azért, hogy némi árengedményt kapjon. Egy Eric Goldman nevű jogász (Marquette University Law School) egyenesen azt kérdezi, hogy „Ha ezek az emberek a lehető legkevesebbet sem hajlandóak tenni a saját /privacyjük/ védelmében, akkor miért kellene a kormánynak foglalkoznia ezzel?”Vízi Patkány: Azért én kapásból tudok példát mondani arra, hogy az embereket igenis érdekli a privacyjük: a magánéletük sérthetetlensége. Az amerikai Indiana államban, ahol meglehetősen komolyan veszik a telefonos zaklatásokat, a telefonos direktmarketing-cégeknek rendszeresen közzé kell tenniük a „do-not-call” listákat, amikre azok iratkoznak fel, akik nem akarják, hogy vasárnap délután is mindenféle idétlen üzleti ajánlatokkal bombázzák őket. Steve Carter indianai államügyész szerint ezen a listán 2002. októberében 1,188,948 név volt megtalálható - vagyis a lakosságnak mintegy a fele. Erősen hajlok arra a feltevésre, hogy ez a szám nagyjából megmutatja, hogy az embereknek a különböző túlzó állításokkal ellentétben (amik az „egyáltalán nem fontos”-tól a „mindenkinek ez a legfontosabb”-ig terjednek) mi a valódi álláspontjuk. És bár akadnak, akiket szemmel láthatóan tényleg nem érdekel az egész, a kormánynak akkor is feladata lenne, hogy...
Hoover: Nocsak, nocsak! Legjobb tudomásom szerint te vagy a Szerző szócsöve, nem pedig én, és mégsem tetszik neked az önszabályozás?
Vízi Patkány: De hol van itt az önszabályozás?
Hoover: Hát ott, hogy szerintem nyugodtan bízzuk a piacra, hogy mennyi privacyt biztosít a felhasználóknak, és ha az egyik cég túlságosan pofátlan lesz, akkor legfeljebb nem tőle fognak vásárolni, hanem valaki mástól. Tulajdonképpen az emberek fogják eldönteni, hogy mekkora privacyre van vagy nincs szükségük, az üzlet pedig majd igazodik hozzájuk. „A vásárlói viselkedés majd megmondja a cégeknek, hogy milyen szintű privacyt kell nyújtaniuk”, mutat rá Goldman.
Vízi Patkány: Akkor most álljunk meg egy pillanatra, ugyanis nekem is van egy idézetem. Lawrence Lessig jogászprofesszor viszont, aki az internetes szólásszabadság egyik legismertebb szakértője, arra mutat rá, hogy „Hagyomány, hogy félünk a kormányzati szabályozástól, ám szemet hunyunk a magánszféra által érvényesített szabályozás fölött”.
Hoover: Vagyis? Szerinted mi a megoldás?
Vízi Patkány: Nem biztos, hogy tudok egyértelmű választ adni. Egy, a számítógépes szakember John Glimore-nak tulajdonított mondás szerint „az internet hibaként értelmezi a korlátozásokat és létrehozza a kerülő utakat”. Ez azonban bármilyen jól hangozzék is, ostobaság, ugyanis az internet most is ugyanúgy szabályozva van, mint bármelyik másik média, és...
Hoover: Ez neked szabályozás? Hiszen teljes az anarchia!
Vízi Patkány: Dehogyis! Ha jobban belegondolsz, éppen az állami szabályozás az, ami biztosítja, hogy egyáltalán működhessen az internet, mert az állam az, ami gondoskodik róla, hogy az én weblapomon csak én jelentethessem meg az írásaimat; hogy más ne használhassa az én e-mail címemet, stb.. Amiből viszont az következik, hogy - cserébe ezekért a szolgáltatásokért - az államnak joga van bizonyos követelésekkel fellépni a haszonélvezővel, a tulajdonossal, a szolgáltatóval... nevezd, ahogy tetszik... szemben. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság már 1984-ben kimondta, hogy a bevásárló központok kötelesek helyet biztosítani a szólásszabadság gyakorlására. Vagyis az állam igenis beavatkozott abba, hogy mit tesznek a gazdag üzletemberek, de - túl azon, hogy ezt a szólásszabadság érdekében tette - ehhez azért volt joga, mert másfelől ő biztosította, hogy egyáltalán működhessenek a plázák.
Hoover: Tehát akkor szerinted is az lenne a legjobb, ha mindent az állam szabályozna?
Vízi Patkány: Na, ezt azért nem mondanám, ugyanis minden szabályozásnak akadnak hátulütői. Először is ott van ugye az átfogó törvények alkalmazása, ahol...
Szerző: Ilyen például a magyar adatvédelmi törvény is.
Vízi Patkány: Ha te mondod... az effajta szabályozás rendszerint a FIPS-ből (lásd a függelékben), vagyis az adatok kezelésére az Amerikai Egyesült Államokban még az 1970-es évek elején kidolgozott privacy- alapelvekből kiindulva átfogóan és kevés elemre visszavezetve mondja meg, hogy mit szabad (illetve nem szabad) tenni akkor, ha személyes adatokat kezelünk.
Hoover: Tehát úgy gondolod, hogy ezt lenne érdemes választani?
Vízi Patkány: Hát... David Banisar, a Privacy International igazgatóhelyettese szerint itt az szokott gondot okozni, hogy „Egy átfogó rendszer megléte önmagában még nem biztosíték arra, hogy az adott országban valóban megfelelő védelemben részesülnek a privacyvel kapcsolatos jogok... a legerősebb törvény sem ér semmit, ha nem párosul hatékony végrehajtással”. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy egy törvény éppen annyit ér, mint amennyire betartják.
Szerző: Magyarországon is ez a fő probléma. Az, hogy bár „jogaink és intézményeink egy része már megfelel a nyugati kritériumoknak, gyakorlatunk azonban még nem”, ahogyan Székely Iván társadalmi informatikus jegyzi meg egyhelyütt.
Vízi patkány: Vannak azért itt más problémák is. Peter Swire, az Ohio State University jogászprofesszora éppen nemrégiben írt arról, hogy a jelenlegi amerikai közhangulat túlságosan is emlékeztet a kommunizmus elleni boszorkányüldözések hangulatára, és attól lehet tartani, hogy a terrorizmus elleni harcra hivatkozva vissza fogják szorítani az emberi jogokat.
Hoover: Hé, az Első Alkotmánymódosítást (lásd a függelékben) senki nem támadja, és nem akarja korlátozni! Akkor meg mi a probléma? Bush elnök semmi mást nem csinál, mint ami ebben a helyzetben a kötelessége, és eközben egy ujjal sem nyúl hozzá a híres alapjogaitokhoz!
Vízi Patkány: Köszönöm a végszót, Hoover, ezzel ugyanis már el is jutottunk a lényeghez. „Az 1970-es évek közepén köztudott volt, hogy az FBI, a CIA és más ügynökségek törvénytelensége- ket követnek el és engedély nélküli megfigyeléseket meg lehallgatásokat hajtanak végre”, mondja Swire. „Nem szabad megengedni, hogy a terrorizmusellenes szabályozások az elmúlt évtizedek kommunistaellenes gyakorlatát kezdjék követni.” Még akkor sem, ha ezt éppen az emberek védelmére hivatkozva teszik. Mint mindjárt látni fogjuk, a kormányzat „stratégiája” súlyos tévedésen alapul, és ez az a pont, ahol már vissza is kanyarodhatunk a keretszabályozások problémáihoz. Ugyanis - folytatja Swire - az adminisztráció arra hivatkozik, „hogy megvédik az Alkotmány által biztosított privacyjogokat. Ez kétségtelenül jól hangzik - sajnos azonban a jelenlegi, hatékony privacyszabályozások legtöbbje nem az Alkotmányon alapul, hanem különböző törvényeken”. És ezekre igenis szükség van, hiszen egy adott terület (mint amilyen az egészségügy vagy az adatbázisok) esetében nem várható el a bíróktól, hogy minden egyes pernél visszanyúljanak az alapokhoz, és neki kezdjenek néhány nagyon általános szabályt értelmezni. Ebben az esetben fennállna annak a veszélye, hogy a különböző bíróságok - a különböző értelmezéseknek köszönhetően - tökéletesen eltérő következtetésekre jutnak, és az egész áttekinthetetlenné válna.
De mindent egybevetve az átfogó szabályozás még mindig szerencsésebb megoldás a szektoriálisnál, ahol - ismét csak Banisar szerint - „a technológia haladásával egyes konkrét szabályok könnyen rugalmasságukat veszthetik”.Hoover: Vagyis mint nálunk, az Amerikai Egyesült Államokban is? Annak is megvannak a maga előnyei, ha a telefonos lehallgatások például pontosan szabályozottak, de az interneten azt művelnek a fiúk, amit akarnak, mert az internet ugye nem telefon.
Vízi Patkány: Igen, éppen erre gondoltam. Hogy a szektoriális szabályozás mindig csak egy meghatározott területre terjed ki (mondjuk a vezetékes telefonra), de ha megjelenik egy új technológia, akkor a törvényalkotóknak újabb szabályokat kell alkotniuk. Állandóan loholnak a változások után, de vajmi kevés esélyük van rá, hogy utol is érjék. Elvégre e szerint a modell szerint csak azt lehet szabályozni, ami már létezik, és a bíróságok arra kényszerülnek, hogy amikor egy új problémával találkoznak, akkor ismét hozzanak egy precedensértékű döntést.
Hoover: Igen, mint például a Legfelsőbb Bíróság annak a marihuána-termesztőnek, Danny Lee Kyllonak az ügyében. 1992-ben két nyomozó Agema Thermovision 210 hőkamera segítségével megállapította, hogy a ház falának... hogy finoman fogalmazzak... sajátos hőmintázata van, és ebből rájöttek, hogy Kyllo speciális lámpákat használ a kábítószer termesztéséhez. Úgyhogy annak rendje és módja szerint házkutatási parancsot kértek, és persze találtak is több mint 100 palántát. A közismerten liberális San Francisco-i Bíróság 1999-ben nem is látott semmi kivetnivalót a dologban, de 2001. június 11-én a Legfelsőbb Bíróság fogta magát, és úgy döntött, hogy mégsem lesz így jó, mert máskülönben sérül a Negyedik Alkotmánymódosítás... ami ugye védelmet biztosít az indokolatlan házkutatások ellen (lásd a függellékben). Lassanként kezdem érteni, hogy miért nem tetszik neked a szektoriális szabályozás, és hogy őszinte legyek, nekem is egyre kevésbé rokonszenves, hiszen ez nem is volt házkutatás, és egyáltalán nem is mentek be hozzá. Akkor meg mire fel, hogy...
Vízi Patkány: Ennél azért kissé bonyolultabb a helyzet, Hoover! Még a konzervatív beállítottságú Antonin Scalia bíró is úgy fogalmazott, hogy ebben az esetben az volt a leglényegesebb kérdés, hogy a modern technológia mennyire „csökkentheti a garantált privacyk körét... Ahol, miként itt is, a kormány olyan eszközöket alkalmaz, melyeket nem használnak elterjedten a mindennapi életben, és melyek lehetővé teszik, hogy a megfigyelők fizikai behatolás nélkül megtudják, hogy mi történik a ház falai mögött, ott a megfigyelés 'házkutatásnak' minősül, és házkutatási parancs nélkül nem lehet végrehajtani”. Sir Edward Coke már 400 évvel ezelőtt kimondta, hogy „A saját háza mindenki számára kastély és erőd, és védelmet biztosít számára az igazságtalanság és erőszak ellen, illetve lehetővé teszi, hogy megpihenjen”; és most a bíróság ennek szellemében járt el.
Hoover: Azért korántsem mindenkinek tetszett Scalia érvelése! Túl azon, hogy a Legfelsőbb Bíróság mindössze 5-4 arányban állt ki ennek a Kyllonak a védelmében (vagyis erősen ingott a léc), a liberális beállítottságú John Paul Stevens bíró például amellett volt, hogy meg kell különböztetni a „falon keresztüli” megfigyeléseket a „falon kívüli” megfigyelésektől (ez utóbbiak nem a ház belsejében lévő állapotot vizsgálják). Mivel itt mindössze „falon kívüli” megfigyelés történt, a nyomozóknak igenis joguk volt hőkamerát használni. Kár, hogy sokan voltak ugyan, akik józanul gondolkodtak, de nem elegen.
Vízi Patkány: Szerintem viszont nem kár, és a történetnek különben sincs még vége. Elvégre Scalia azt állapította meg, hogy a kormány nem alkalmazhat a mindennapi életben még gyakorlatilag ismeretlennek számító eszközöket. Tehát ha majd a sarki vegyesboltban is hőkamerát árulnak, akkor a nyomozók számára is szabad lesz a vásár, és...
Hoover: Jól van, jól van, pontosan értem, hogy mit akarsz mondani. Úgyhogy most már azt is elárulhatnád, hogy mi a bajod az önszabályozással. Elvégre ez volt a kiindulópont.
Vízi Patkány: Ja igen, az önszabályozás. Egy-egy iparág képviselői időnként össze szoktak állni, és etikai kódexeket, viselkedési normákat meg hasonlókat dolgoznak ki - és rendszerint az egész nem ér semmit. Persze tudom, hogy az internetezők az önszabályozást szokták preferálni, mert nem akarják, hogy az állam beleszóljon a dolgaikba, meg hozzá is vannak szokva a szabadsághoz és az anonimitáshoz...
Hoover: ... talán kissé túlságosan is.
Vízi Patkány: ...de ebből még nem következik, hogy a Nagy Testvér, vagyis az állam helyett jobb, ha a Kis Testvérekre, vagyis a különböző cégekre bízzuk, hogy eldöntsék: mit és hogyan szabad és mit nem.
Mert ha ők hoznak létre egy „önszabályozó szervezetet” (amit természetesen ők is pénzelnek), akkor könnyen előállhat az a helyzet, hogy az önszabályozó szervezetnek az egyik szponzorát kellene megbüntetnie... és mivel ez roppant kínos tud lenni, ezért inkább nem teszik. A TRUSTe például, ami a saját állítása szerint „független, nonprofit” szervezet, és elvileg az lenne a célja, hogy „megbízhatóvá” tegye az internetet a felhasználók számára, egyszerűen megtagadta, hogy eljárást indítson az őt anyagilag is támogató Microsoft, illetve realNetworks ellen, pedig azok a szoftvereikbe rejtett kémprogramokat (úgynevezett spyware-t) használtak a felhasználóik különböző internetezési szokásainak megfigyelésére... De ebben nincs semmi meglepő. Ha te az előbb a Jupiter Research-re hivatkoztál, akkor én most hadd hivatkozzam a Forrester Research szakértőire, akik már 1999-ben azt írták egy kutatási jelentésükben, hogy „a TRUSTe, a BBBOnline és az egyéb, hasonló, független privacyvédő csoportok megélhetési forrását az elektronikus kereskedelmet folytató társaságok jelentik, így ezek a csoportok egyre inkább az ágazat, nem pedig a fogyasztók érdekeit képviselik”. Dyson meglehetősen kiábrándultan fogalmaz: „Azok a csoportok, melyek azt mondják, hogy a fogyasztók érdekeit védik, gyakran saját ügyeikre összpontosítanak, - s ezeknek több közük van a washingtoni hatalmi harcokhoz és a pénzszerzéshez, mint a tényleges fogyasztói érdekekhez.”Hoover: Vagyis?
Vízi Patkány: Vagyis egyelőre senki nem teheti meg, hogy nem védi a privacyjét.
Hoover: Vagy legalábbis nem tehetné meg.
Vízi Patkány: Igen, nem tehetné meg, hogy nem védi a privacyjét az interneten vagy bárhol másutt. Tehát ha nem válaszol a kéretlen reklámlevelekre (azaz spamekre); él a törvény adta jogaival...
Hoover: Egy átlagos internetezőnek sejtelme sincs róla, hogy milyen törvények vannak.
Vízi Patkány: ...titkosítást használ, és...
Hoover: titkosítás? Ugyan már... a Privacy Leadership Initiative 2001-es felmérése szerint az internetezők alig 10 százaléka használ valamilyen privacyszoftvert - ha ugyan egyáltalán igaz ez az adat. Közben meg ugyanezek az internetezők fennen hangoztatják, hogy ők lennének a legilletékesebbek a privacyjük megvédésében: szintén a Privacy Leadership Initiative mutatta ki azt is, hogy az internetezők a saját felelősségüket egy 10 pontos skálán 7,7-re becsülik, míg az üzleti vállalkozásokét 7,2-re és a kormányokét alig 6,9-re. Akkor meg oldják meg maguk!
Vízi Patkány: Ez azért túlzás... Egyes problémák megoldása messze meghaladja az erejüket és a lehetőségeiket. Egyáltalán nem mindegy például, hogy opt-out vagy opt-in modellt követ az ország.
Hoover: Nem hát, és akinek van egy kis esze, az az opt-out-ra szavaz, hiszen ez az, ami lehetővé teszi, hogy az emberek letiltsák bizonyos, rájuk vonatkozó adatok kezelését.
Szerző: Magyarországon is opt-out van.
Hoover: Persze, hogy az van, hiszen az opt-in közönséges ostobaság... és roppant káros is. Nem csak az iparnak okozna komoly nehézségeket, de még a fogyasztók is ráfizetnének - a szó szoros értelmében. Privacy ide vagy oda, ezt bizony mindenki megsínylené.
Vízi Patkány: Az opt-int? Mármint ha a különböző cégeknek előbb engedélyt kell kérniük, ha adni-venni akarják a ránk vonatkozó adatokat? És ugyan miért?
Hoover: A Napnál is világosabb. Az amerikai Online Privacy Alliance 2001. márciusában megvizsgálta a kérdést (persze ez is egy, az állami szabályozás helyett az önszabályozást támogató szervezet), és arra a következtetésre jutott, hogy az adatok szabad áramlása teszi lehetővé, például a reklám célcsoportjának jobb behatárolását - márpedig minden, nem megfelelő embernek szóló üzenet a reklámozás és végső soron a termék költségeit fogja növelni. Csak hogy egy konkrét példát is mondjak: Az adatok „átlátszósága” a jelzálog-üzletben például évi 85-től 100 milliárd dollárig terjedő megtakarítást tesz lehetővé, míg a nem jelzáloggal foglalkozó hitelügyletek esetén további 150 milliárd dollárét. Azaz minél többet tud a pénzintézet a felhasználóról, annál jobban fel tudja becsülni a kockázatokat, és annál „testreszabottabb” feltételek mellett tud üzletet ajánlani a kérelmezőnek.... azt hiszem, ez kellőképpen nyomós érv. Az Information Services Executive Council pedig azt mutatta ki, hogy a kiskereskedelem jelenleg évi 1 milliárd dollárt takarít meg a megfelelő információknak köszönhetően, és e nélkül a katalógusok vagy az online kiskereskedelem költségei 3,5 - 11 százalékkal mennének fel.
Ráadásul a privacy túlzott erőltetése kiiktatná az úgynevezett „adataggregátorokat” (kb. összesítő, ilyen az Acxiom és az Experian) is. Ha egy nagy ruhagyártónak mondjuk 25 millió emberről vannak adatai, az adataggregátorok szolgáltatásait igénybe véve könnyedén meg tudja állapítani, hogy kiket érdemes - a vásárlás reményében - megszólítani, az opt-in viszont azt eredményezné, hogy míg jelenleg az emberek kb. 90 százaléka nem tiltja le az adatai kezelését, addig a jövőben csupán 10 százalék adna engedélyt rá... Sőt, még arról is vannak adataim, hogy az USA-ban azért alacsonyabb a kölcsönök kamata, mert nálunk szabadabban mozognak az információk, és a bankok jobban fel tudják becsülni, hogy mennyire kockázatos, ha hiteleznek valakinek.Vízi Patkány: Hmm... Nem mondom, elsőre persze egészen meggyőzően hangzik, de egyfelől nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ezek az adatok jócskán túlzottak. Elvégre egy opt-inellenes, önszabályozáspárti szervezet végezte a felméréseket...
Hoover: Ez nem érv!
Vízi Patkány: ...másfelől pedig miközben senki sem tagadja, hogy az opt-innek lennének költségei, ugyanakkor az is valószínűnek látszik, hogy az internetes kereskedelmet például fellendítené. Jason Catlett, a fogyasztói privacyt védő Junkbusters vezetője szerint „az amerikaiak nagy része nem bonyolít le távolról vásárlásokat, és ennek az az egyik fő oka, hogy a privacy megsértésétől félnek”.
Hoover: Ez legalább olyan hitelesen hangzik, mint amikor én hivatkozom egy önszabályozó ipari szervezet felmérésére.
Vízi Patkány: Rendben, akkor mondok mást. Catlett említi azt is, hogy mennyire feltűnően elfogult az Online Privacy Alliance. Azt ugyanis még véletlenül sem tanulmányozták, hogy milyen pozitív hatásai lehetnének az opt-innek. Pedig elég lett volna egy kicsit körülnézniük, és rögtön látnák, hogy máshogy is lehet csinálni. Olaszországban (ahol még az európai uniós előírásnál is szigorúbbak az adatvédelmi törvények) akár két év (!) börtönt is kaphat, aki előzetes hozzájárulás nélkül továbbítja a személyes adatokat - arról viszont valahogy lemaradtam, hogy az olasz ipar emiatt lenne válságban... És ha mindez nem lenne elég, akkor azt is hadd tegyem hozzá, hogy az sem nagyon érdekelne, ha valamivel többe kerülne a sajtos kifli, mert nem kezelheti bárki szabadon az adataimat.
Szerző: A BM Központi Adatfeldolgozó Hivatal 2000-ben százmillió Ft-os bevételre tett szert azzal, hogy különböző cégeknek eladja az állampolgárok adatait, és...
Hoover: Na látod, Vízi Patkány! Ha ezt megszüntetnénk, akkor az állam komoly pénzektől esne el!
Szerző: Szerintem most nem ez az érdekes. Hanem az, hogy bár erre egy 1992-es törvény engedélyt ad (egy magyar állampolgár adatai jelenleg 6-30 Ft-ba kerülnek attól függően, hogy floppyn vagy öntapadós matricán kérik-e őket), az akkori adatvédelmi biztos, Majtényi László már 1999-ben azt írta egy ajánlásában, hogy legalábbis vitatható, hogy mennyire fér össze az állami alapnyilvántartás feladataival (vagy éppen az adatvédelmi törvény szellemével), amikor eladják a gyerekek adatait a Hasbronak.
Értsd: amennyiben alapjognak tekintjük a privacyt, úgy az állam - hacsak nem nagyon indokolt - nem foszthat meg tőle minket. És az, hogy egyesek szert tegyenek az adataink eladásából némi mellékjövedelemre, mindennek tekinthető, csak nyomós indoknak nem.Vízi Patkány: Aha, szerintem sem. Sőt, akár tovább is mehetünk. Banisar például azt is mondja, hogy „A privacy, azaz a magánélet, magántitok és személyes adatok védelme alapvető emberi jog, amely egyben több más értékünknek - így az emberi méltósághoz fűződő jognak vagy a gyülekezési és szólásszabadságnak - is alapja.” Tehát aki lemond a privacyről, az intsen nyugodtan búcsút a többi alapvető jogainak is.
Hoover: Én még mindig nem értem, hogy honnét ez a félelem. Azt talán még csak-csak hajlandó vagyok elfogadni, hogy vissza lehet élni a személyes adatokkal (mint ahogyan bármi mással is), de az interneten például rendszerint statisztikai célokra meg ilyesmire kellenek a felhasználói információk.
Vízi Patkány: Vagy nem. „Az információk egy része csupán statisztikai célra használható – mondja Dyson – ám a többségüket a marketingügynökök azért akarják megszerezni, mert magát az egyént akarják nyomon követni... /őket/ természetesen nem az érdekli, hogy kik vagyunk; csak az, hogy mit akarunk venni (vagy mire lehet bennünket rábeszélni!). A viselkedésünket akarják megjósolni. A baj csak az, hogy az általuk összegyűjtött információ természetéből fakadóan továbbterjed.”
Hoover: No nézd csak, már megint a régi nóta. Azóta ezt ismételgeti mindenki, amióta elkészült az első teljesen elektronikus számítógép, az ENIAC (aminek egyébként akkora volt az energiaigénye, hogy a bekapcsolásakor elhalványultak egész Philadelphia fényei), és még olyanok is akadnak, akik összetévesztik a privacyvédelmet a géprombolással. Szerintük az az egyetlen biztos módszer, ha összetörjük a komputereket.
A legjobb példa erre a felfogásra Harvey Matusow: mondhatom, gyanús egy alak volt. Nem csak azért, mert tizenegyszer házasodott; és nem is csak azért, mert a False Witness (Hamis tanú, 1955) című könyve megjelenésekor öt év börtönre ítélték, és...Vízi Patkány: És a könyv arról szólt, hogy Matusow az FBI és Joseph McCarthy szenátor fizetett „tanújaként” miként vádolt meg embereket az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságok előtt, noha korábban ő is a kommunista párt tagja volt. Egy időben sikerült is kiérdemelnie az „Amerika legutáltabb embere” címet... Amúgy pedig a False Witness nagyban hozzájárult ahhoz, hogy lezáruljon a McCarthy-féle boszorkányüldöző korszak.
Hoover: Igen, igen, de mondom, hogy nem ez a fontos. Hanem az, hogy Matusow 1969-ben létrehozta az International Society for the Abolition of Data Processing Machines (ISADPM) nevű szervezetet (kb. számítógép-uralom ellenes nemzetközi szervezet), aminek a fénykorában 1500 tagja volt, és ezek a fanatikusok fennen hangoztatták, hogy „a számítógép a teremtőjét legyőző szörnyeteg”, úgyhogy itt az ideje, hogy felvegyék ellene a harcot... „Világ emberei, egyesüljetek!”
Nevetséges. Harc, méghozzá azáltal, hogy nem megsemmisítik a lyukkártyákat, hanem - bizonyos lyukak elhelyezésével - gondosan „átprogramozzák”, és így zavarják össze az elektronikus agyakat; a levélbélyeget nem a megfelelő oldalra ragasztják fel, hogy a számítógép ne boldoguljon vele; meg az olyan ostoba és haszontalan információk terjesztésével, hogy miként postáztassunk 10 tonna kétszersültet az ellenségünknek, és így tovább. „Hogyan idegesíts fel egy komputert; hogyan zavarjad össze; hogyan tegyed tönkre”... Azt hiszem, az ilyesmit szokták manapság neoluddizmusnak nevezni, és innét már egyenes út vezet az Unabomber néven hírhedtté vált Ted Kaczynskiig, aki pályafutását zseniként kezdve a Harvardon szerzett fokozatot matematikából 20 éves korában. De ahelyett, hogy szakmai folyóiratokba publikált volna, azt hajtogatta, hogy a technikát mint olyat teljes egészében el kell utasítani, mivel „a technika 'jó' részei nem választhatóak el a 'rossz' részektől”, és ennek megfelelően az egyetlen megoldás az lehet, ha 18 éven keresztül bombát küldözgetünk mindenkinek, aki bármivel is hozzájárulhat a technikai fejlődéshez, és közben megölünk három embert, és további 28-at megsebesítünk, és...Vízi Patkány: Akkor most itt álljunk meg egy pillanatra, ugyanis abból, hogy valaki nem ért egyet a technológia előretörésével, még nem következik feltétlenül, hogy neki fog állni embereket gyilkolni. Ez egyszerűen csúsztatás, Hoover! És különben is inkább arról kellene beszélnünk, hogy miért kezdtek el az emberek félni a számítógépektől.
Hoover: Azért, mert ostobák. Egy technológia önmagában mindig semleges, miként már említettük, vagyis sem nem jó, sem nem rossz, ezért teljesen felesleges félni tőle.
Vízi Patkány: Igen, de azt is hozzátették, hogy egy megfelelően kifinomult technika viszont megfelelően kifinomult lehetőséget teremt a visszaélésekre, és ugye éppen ez a felismerés vezetett magához Brandeis és Warren cikkéhez is. Pedig hol volt akkor még Orwell.
„Az, hogy az adatok a papíralapú rendszerből számítógépes rendszerbe kerülnek – mondja a privacyszakértő Alan F. Westin – veszélyt jelent a szabadságjogokra, a privacyre, sőt, az egész emberi létre is, mivel olyan egyszerűvé válik a hozzáférés.”Hoover: Westin? Az a Westin, aki egy 1978-as kongresszusi meghallgatáson olyan meggyőzően érvelt a „privacy ellen irányuló invázióval” kapcsolatban, hogy ennek köszönhetően született meg az egyik első, a fogyasztók privacyjét védő törvény, a Fair Credit Reporting Act?
Szerző: Várjál még egy kicsit, Hoover, mindjárt erről is szó lesz.
Hoover: Oké, oké, csak arra voltam kíváncsi, hogy tényleg róla van-e szó.
Vízi Patkány: Róla hát.
Hoover: Érdekes. Mármint az az érdekes, hogy amikor találkoztam vele, akkor éppen az Equifax nevű adatgyűjtő óriáscég fizetett tanácsadója volt, és én személy szerint nem igazán értem, hogy miként fér össze ez a kettő, és...
Vízi Patkány: Igen, gyakorlatilag tényleg eladta magát. De azt azért senki sem vitatja, hogy a számítógép igenis jelenthet veszélyt, és ha megnézzük, hogy mi történt az 1950-es években, akkor egyáltalán nem nehéz megérteni Westin aggodalmait. Akkoriban ugyanis, lévén a számítógép roppant drága, a számítástechnika roppant kevesek privilégiuma volt, és még itt, az Újvilágban is sokan támogatták az „egységes huzalozású állam” (vagy ha úgy jobban tetszik, akkor „kibernetikus állam”) gondolatát. Elvégre milyen kényelmes is lenne, ha egy gombnyomással bármit meg lehetne tudni... persze közelről sem mindenki nyomogathatná a gombokat, hanem csak a kormányszervek meg az üzleti és a politikai élet vezetői. Azaz a vezetők általában. A többiek (értsd: az állampolgárok, a beosztottak és mindenki más) pedig, akik eddig is hátrányos helyzetben voltak, most még hátrányosabb helyzetbe kerülnének. És ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy az első nagy adatkezelők a tudományos intézetek mellett a hadiipari központok és a nyilvántartó hivatalok voltak... nos, mára legalább az világossá vált, hogy az emberek két legfőbb ellensége - vagy ha finomabban akarok fogalmazni, akkor az emberek önrendelkezését akadályozó két legfőbb tényező - az állam és a piac. Mert ugye az előbbi igényeinek a minél engedelmesebb és minél átláthatóbb üvegállampolgár, az utóbbinak pedig az egyéni igényekkel egyáltalán nem fellépő tömegvásárló felelne meg a legjobban. Mivel a számítástechnika lehetővé teszi például úgynevezett profilok elkészítését, a dolog innentől kezd igazán eldurvulni: akkor, amikor valakit egy adathalmaz alapján ítélnek meg, és neki nemhogy arra nincs lehetősége, hogy a hibás adatokat korrigálja, de arra sem, hogy legalább tudomást szerezzen róla, hogy ki és milyen, rá vonatkozó információt kezel. Meg hogy milyen preferenciák alapján ítélik meg a róla készült számítógépes profilt. Vagy hogy esetleg nem az eredetitől eltérő céllal használják-e fel az adatokat. Nem véletlen, hogy a francia igazságszolgáltatás szerint például tilos bármilyen, emberi viselkedésre vonatkozó igazságszolgáltatási vagy közigazgatási döntést kizárólag automatizált információkezelésből (pl. profilok) származó adatok alapján meghozni.
Hoover: Huh, mindjárt halálra rémülök a rám leselkedő szörnyű veszélyektől! De talán nem ártana, ha valami konkrétumot is mondanál e helyett az általános propagandaszöveg helyett. Lehet, hogy azt valamivel meggyőzőbbnek találnám.
Vízi Patkány: Akkor legyen.... és kezdjük talán azzal, hogy itt minőségi különbségekről van szó. Ahogy mondani szokás, az ember meg tudja magát védeni azoktól a privacysértésektől, amiket a kerítésen átkandikáló szomszédai jelentenek - tehetetlen viszont az állammal vagy a nagy adataggregátorokkal szemben.
A Cator és Guy Woolford testvérpár 1899-ben alapította meg Atlantában a Retail Credit Co.-t: abból indultak ki, hogy a biztosító társaságok (illetve később már a munkáltatók is) szeretnének minél többet tudni az ügyfélről (potenciális alkalmazottról), nem szeretnek viszont mások magánügyeiben turkálni, és ezért kellőképpen hálásak, ha elvégzi helyettük valaki a piszkos munkát. És a számításuk be is vált: hamarosan számos irodát nyitottak az ország különböző pontjain, és fiatal, ám nem túlságosan képzett alkalmazottaik még azt is feljegyezték, hogy a megfigyelt személy milyen whiskyt iszik a legszívesebben (az viszont, hogy a dohányzási szokásokról is beszámoljanak az egészségbiztosítónak, soha nem jutott eszükbe). 1972-ben egy „lekáderezett” San-Francisco-i döbbenten tudta meg, hogy a róla készült jelentés szerint „nőiesen használja a kezét és nőies a beszédstílusa is”. Nem kevésbé döbbenetes az az aranyszabály sem, mely szerint „Ha kétségeid vannak, írjad le” (és aztán juttasd el a feljegyzést a megrendelőnek). A hivatalos útmutató szerint „Amennyiben azzal kapcsolatos információ jut a tudomásunkra, hogy /a megfigyelt személyt/ letartóztatták, megvádolták vagy elítélték, de - az állítást alátámasztandó - nem lehet hozzájutni a helyi rendőrség adataihoz, AKKOR IS BE KELL ERRŐL SZÁMOLNUNK. Ám eközben ügyelnünk kell rá, hogy a megfelelő nyelvezetet használjuk, tehát fogalmazzunk így: >>A helybéliek arról beszélnek, hogy az illetőnek gondjai voltak a rendőrséggel, ám az ezt alátámasztó rendőrségi adatokhoz nem sikerült hozzájutnunk.<<”Hoover: De hiszen ez így teljesen korrekt!
Vízi Patkány: Gondolod? Gondolod, hogy azok, akikről ilyen „információk” alapján állítanak össze profilokat, elfogadhatónak tartják ezt? Mert szerintem nem, és a Retail Credit 1975-re már annyira népszerűtlenné vált, hogy inkább új nevet választott magának, és most Equifaxként működik.
Ami persze - az érintettek számára - nem valami nagy különbség: egy 1990 utáni kongresszusi vizsgálat azt állapította meg, hogy egyáltalán nem izgatják magukat a különféle panaszok meg a hibás adatok kijavítására vonatkozó kérelmek miatt, noha az ilyen cégek által szállított információk 21-33 százaléka (!) hibás - a saját bevallásuk szerint. És nem sokkal jobb a helyzet a Retail nagy riválisa, a TRW esetében sem (amit a fentebbi receptnek megfelelően később Experiannek kereszteltek át). A történet ez esetben akkor kezdődött, amikor egy detroiti biofizikus, egy bizonyos Harry C. Jordan az 1950-es években örökség révén belecsöppent az üzletbe, és ez meghatározta a cég „technikabarát” beállítottságát is. Az 1980-as évek végétől például felfedezték maguknak az adatbázis-marketinget - vagyis azt, hogy a reklámok 70 százaléka nem a megfelelő emberekhez jut el. Ha viszont rendelkezésünkre állnának a vásárlóról a pénzügyi adatok mellett a vásárlási szokásaira, lakásviszonyaira, családjának nagyságára, hobbijára stb. vonatkozó információk, akkor egyből könnyebb lenne a dolgunk... Egy szakértő szerint nem történik más, mint hogy „egyetlen tollból egy egész ülő kacsát csinálunk”, amit már csak le kell durrantani.Hoover: Én azért vigyáznék az ilyen kijelentésekkel, Vízi Patkány! Próbálj meg nem túlzásokba esni. Egyfelől ha a vásárló célzott reklámot kap, akkor ő is jól jár, másfelől pedig talán valami rossz tudományos-fantasztikus regényben elképzelhető, hogy a Kis Testvérek tökéletesen ellenőrzik a vásárlókat, a valóságban azonban semmiképp.
Vízi Patkány: Nos, a tények kissé mást mutatnak. Ami a számokat illeti, amikor az Experian 1996-ban a brit GUS-hoz (Great Universal Stores) került, akkor a külföldi üzleti élet is hozzáférhetett 170 millió amerikai fogyasztó adataihoz (40 más ország összesen 708 millió fogyasztójának adataival együtt).
Vagy hogy egy másik, szintén óriási számot említsek: az ezredforduló előtti Amerikában évente 37 milliárd reklámlevelet postáztak... A Metromailnek, Amerika legnagyobb direkt marketing cégének (aminek ugyanaz a tulajdonosa, mint az Experiannek) gyakorlatilag minden amerikai háztartásról vannak adatai, és évente 4,1 millió újszülött neve kerül be az adatbázisukba. Vagy nézzük csak azt az esetet, amikor a Lotus és az Equifax 1990-ben összefogott, hogy egy CD-t dobjanak piacra Lotus Marketplace: Households (A Lotus színtere: az otthonok) címmel, és ebben minden - ismétlem, minden - lakás címe és minden elképzelhető demográfiai információ szerepelt volna. Tehát a kisvállalkozások ugyanolyan célzott reklámkampányokat folytathattak volna, mint amilyeneket 30 évvel korábban még csak az óriáscégek - de több mint harmincezer tiltakozó levél szerencsére elég volt ahhoz, hogy a Lotus elálljon az ötlettől. Közben az adatgyűjtési módszerek egyre kifinomultabbak lesznek: a legtöbb nagy élelmiszerbolt-hálózat például az árukon található vonalkódok segítségével és a hitelkártyával való fizetés elterjedésének köszönhetően már ma is nyomon tudja követni az egyes vásárlók fogyasztói szokásait (és persze a légitársaságoktól átvett és a „törzsutas” kártyát helyettesítő, különféle „pontgyűjtő” kártyák is ezt segítik). Az pedig - szerintem - már-már rémisztő, hogy a Safeway 2002. nyarán olyan bevásárló kocsikat kezdett Kaliforniában tesztelni, amiken érintőképernyők vannak, és ha megengedjük, hogy a rendszer leolvassa az összes vásárlásunkat (és így a vásárlási szokásainkat is) nyilvántartó Safeway Club Cardunkat, akkor ezért cserébe - fogalmazzunk talán így - jelentős, több centes kedvezményeket kaphatunk, és ráadásul a bevásárló pultok között sétálva „testre szabott reklámok” fognak felvillanni a szemünk előtt. Közben ismét csak az áruház jár jól, a vásárlók ugyanis valósággal megvadulnak az állítólagos kedvezményektől, és „ha valaki eddig átlagosan 80 dollárt költött egy alkalommal, akkor most 100-at fog”, jegyzi meg a témával foglalkozó Chris Boone. Ismétlem, mindezt cserébe azért, hogy pontosan tudják rólunk, hogy milyen gyakran vásárolunk sört vagy kotont...Szerző: A magyarországi reklámpiac évente kb. 220 milliárd forintot forgalmaz, és ennek kb. 6%-a ilyen, a levelesládánkba betuszkolt „szemétposta”, ami fejenként mintegy 11 kg kéretlen reklámküldeményt jelent (vagyis országos szinten évi 110,000 tonna papírt).
Vízi Patkány: Ezért mondja a reklám-visszaélésekkel foglalkozó Jeffrey Robinson, hogy „mindannyian üvegfalú szobákban élünk.”
Hoover: Na, azért valamiféle védelem mégiscsak létezik a vásárlók számára. Fogyasztóvédelmi szervezetek, etikai kódexek, törvényi szabályozások...
Vízi Patkány: Hát persze, Hoover, hát persze. És egyedül az a probléma, hogy az ipar (legyen bár szó az áruházakról, az adataggregátorokról vagy Hollywoodról) meglehetősen nagy pénzek felett rendelkezve meglehetősen hatékonyan tud lobbizni a céljai érdekében.
Hoover: Amerikában azért csak elfogadták a Fair Credit Reporting Act-et, nem? És ez kimondottan a felhasználók védelmét szolgálja. Elvégre az a célja, hogy gátat szabjon a személyes adatok gátlás nélküli továbbadásának az iparban.
Vízi Patkány: Persze. De akkor azt is tegyed hozzá, hogy az adatkezelők azért csak kaptak némi ajándékot a Kongresszustól: azt a kitételt, mely szerint nem lehet beperelni őket azért, ha a hibás adatok révén mintegy „rágalmazást” vagy privacysértést követnek el.
Hoover: Azért a fogyasztókat sem féltem. Ők ugyanis ilyenkor azért szoktak pert indítani, mert ugye - éppen ennek a törvénynek az értelmében - ezeknek az adatkezelőknek azonnal korrigálniuk kellene a hibás adatokat.
Vízi Patkány: Vagyis megpróbálják megvédeni magukat. Hogy csak az egyik legismertebb esetet említsem, az 1990-es évek elején Keith és Phyllis Mirocha (Indiana) azt vették észre, hogy a TRW és a Trans Union szerint 60 ezer dollár tartozásuk van, miközben a valóságban egyetlen centnyi sem volt. De ennek ellenére az terjedt el róluk a pénzszektorban, hogy „rosszul fizető adósok”. Úgyhogy amikor a TRW egy évvel később még mindig „feketelistásként” kezelte őket, és emiatt nem sikerült ingatlankölcsönt felvenniük, akkor bírósághoz fordultak, és annak rendje és módja szerint nyertek is.
Akár azt is mondhatnám, hogy bár a cégek keresztül látnak rajtunk, vajmi kevéssé érdekli őket, hogy nem optikai csalódásról van-e szó csupán, és nagyjából hasonló a helyzet az állammal is, ami olykor bizony...Hoover: Gondolom, most jönnek az információs utópiák meg a többi blabla, hogy az embereknek szabadon kellene eldönteniük, hogy milyen információkra van szükségük; illetve, hogy mit hajlandóak közzé tenni magukról.
Vízi Patkány: De...
Hoover: De ez egyszerűen lehetetlen: az állam például, amit te nagy előszeretettel nevezel Nagy Testvérnek, működésképtelenné válna, ha - ad absurdum - a privacyvédők még azt is meggátolnák, hogy népszámlálást végezzünk. Másfelől meg ott vannak a titkosszolgálatok, államtitkok (amik nem véletlenül nem kerülnek nyilvánosságra) stb., úgyhogy az ilyesmiről még álmodozni sem érdemes.
Vízi Patkány: Ha már a népszámlálást említetted, hadd emlékeztesselek arra, hogy ennek is meglehetnek a maga veszélyei. Egy statisztikus még valamikor 1849-ben arra panaszkodott a Kongresszus előtt, hogy ahányszor egy-egy új kérdés jelenik meg a népszámlálások kérdőívén, az emberek bizalmatlanokká válnak - szerintem erre minden okuk meg is volt. Az állam egyre többet akart megtudni róluk, és túl azon, hogy emiatt kellett (mármint azért, hogy jobban nyilván lehessen tartani az embereket) bevezetni a vezeték- és keresztnév használatát (illetve 1936-ban a Social Security Numbert, a társadalombiztosító számot is), 1850-ben a hatóságok már kíváncsiak voltak a válaszoló nevére, nemére, életkorára, bőrszínére, születési helyére és idejére, családi állapotára, végzettségére és vagyonára, továbbá arra is, hogy nem vak, süket, őrült vagy idióta, büntetett előéletű vagy szegény-e. A rabszolgáktól persze kevesebb dolgot kérdeztek, mint a szabadoktól, és közben állandóan azt hajtogatták, hogy soha nem fognak visszaélni az adatokkal.
Amikor 1890-ben a Hollerith-féle lyukkártya-gépekkel kezdték a válaszokat feldolgozni (ezekből fejlesztették aztán ki a II. Világháború IBM-adatfeldolgozó gépeit), a Census Bureau azzal biztatott mindenkit, hogy „az Ön adatait 60 millió honfitársáéval együtt dolgozzuk fel”, vagyis miért is kellene attól tartania, hogy éppen az önére leszünk kíváncsiak. Nem egy irodalmi remekmű, de sokat elárul a korabeli hozzáállásról:Hoover: Még mindig nem értem, hogy mi a bajod a népszámlálásokkal.
Vízi Patkány: Az, hogy csúnyán vissza lehet velük élni. Az általad emlegetett ENIAC-ot a hadsereg fejlesztette ki; az első, kereskedelmi forgalomban kapható elektronikus számítógépet, az UNIVAC-et pedig néhány évvel később a Census Bureau, és ez akár szimbolikusnak is tekinthető... Amikor 1890-ben azt állították, hogy nem fognak visszaélni az adatokkal, akkor nem mondtak igazat: addigra már régen megtették - méghozzá a népszámlálási hivatal és a hadsereg együttesen.
„Akik nem bíztak a Népszámlálási Hivatalban, azok legrosszabb álmaikat látták megvalósulni az észak-déli polgárháború alatt”, állapítja meg Robert Ellis Smith privacyszakértő. William Tecumseh Sherman északi tábornok ugyanis 1864-ben azokat az adatokat használta fel a déliek ipari és kereskedelmi központjainak meghatározására, majd pedig megsemmisítésére, amiket a déli állampolgárok az 1860-as népszámlálás során bocsátottak a Census Bureau rendelkezésére. Sherman olyannyira tisztában volt a népszámlálási információk fontosságával, hogy köszönő levelében azt írta, hogy „A háború utolsó időszaka bebizonyította, hogy milyen értékesek ezek a statisztikai adatok és táblázatok, és nagyon is valószínű, hogy nélkülük nem lettem volna képes végrehajtani azt, amire így képes voltam”. Éppen ez az, amit a FIPS szerint nem lenne szabad tennünk: a meghatározott célra gyűjtött adatokat más célra felhasználni. Ez korántsem az egyetlen ilyen eset: a II. Világháború idején az amerikai katonai vezetés ismét csak a Népszámlálási Hivataltól akarta megszerezni az országban élő japán-amerikaiak nevét és lakcímét, hogy aztán „elkülönítő táborba” zárhassák őket. A Census Bureau erre ugyan nem volt hajlandó - de arra igen, hogy kiadja azokat a „statisztikai” adatokat, melyek alapján aztán meg lehetett állapítani, hogy hol vannak a kolóniáik.Hoover: Mintha bizony csak az állam csinálna ilyesmit! A Crystal Eastman és Roger Baldwin által 1920-ban alapított, nagy hírű ACLU (American Civil Liberties Union): az Újvilág egyik legtekintélyesebb jogvédő szervezete legalábbis kezdetben egyetértett a japánok internálásával; az 1950-es években pedig a vezetőség éppen nekem adott ki titokban információkat a tagjairól, és egyetértett azzal is, hogy a Kommunista Pártot „a hatalom átvételére törekvő nemzetközi összeesküvés” résztvevőjeként bélyegezzék meg.
Amivel egyszerűen azt akarom mondani, hogy azért arra is oda kell figyelni, hogy a különböző kérdések megítélése történetileg, sőt, a helytől függően is változhat, és amikor a privacy védelméről szónokolsz nekem, akkor közben valahogy mindig elfelejted megmondani, kinek a privacyjéről beszélsz.Vízi Patkány: Nem gondolod, hogy ez az ACLU kissé egyoldalú, hogy azt ne mondjam, elfogult bemutatása? Háromszázezer tagja van, és ha már mindenképpen felsorolásba akarnék bocsátkozni, akkor a leginkább az EPIC-kel (Electronic Privacy Information Center); a GILC-kel (Global Internet Liberty Campaign) meg a PI-jal (Privacy International) együtt kellene említenem. Ezek között a szervezetek között leginkább az a különbség, hogy míg az EPIC inkább „jogi szinten” tevékenykedik, a Privacy International pedig inkább aktivista és a Nagy Testvér Díjtól kezdve különféle megmozdulásokig rengeteg akciót szervez világszerte, addig a GILC afféle ernyőszervezet, ami összefogja az adott témával foglalkozókat.
Hoover: Úgy látszik, vannak (és én biztosan nem tartozom közéjük), akinek tetszenek az olyan kampányhadjáratok, mint amilyen az ACLU legutóbbi megmozdulása is volt, ahol azt hajtogatták, hogy „őrizzük meg Amerikát biztonságosnak és szabadnak”, és eközben a terroristaveszély ellen elfogadott Patriot Act ellen... hmm... nem akarok erős szavakat használni... agitáltak. Ennek része volt egy olyan televíziós hirdetés is, ami egy kezet mutat - és a kéz széttépi, majd újraírja az amerikai Alkotmányt, és egy hang azzal vádolja meg az amerikai igazságügy-minisztert, hogy megsértette az Első és a Negyedik Kiegészítést. Rossz még belegondolni is.
Szerző: Ízlés kérdése. De mivel a dologról a későbbiekben még úgyis lesz szó, egyelőre talán hagyjuk is - bár azt azért megnézném, hogy hogyan reagálnának Magyarországon egy hasonló kampányra az érintettek. Mert Aschroft igazságügy-miniszter nagyon ügyesen azt válaszolta, hogy „Örülök, hogy olyan országban élek, ahol az ACLU kritizálhat engem, és nyilvánosan vitathatja az általam alkalmazott eljárásokat”, mivel ez azt jelzi, hogy továbbra is szólásszabadság van.
Hoover: És ennek közelről sem minden igazi amerikai hazafi örül. De hogy mi lenne nálatok? Nehéz kérdés: a jog, illetve konkrétabban fogalmazva a privacy nyilvánvalóan mást jelent a demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban (mint amilyen Amerika is), ahol elsősorban az a kérdés, hogy több kényelmet vagy több biztonságot? És teljesen mást jelent az olyan helyeken, mint mondjuk Magyarország, ami meglehetősen késői és fejlett formájában importálta a számítástechnikát - arról azonban a jelek szerint elfeledkezett, hogy az ACLU szerint a komputerhasználathoz megfelelő jogi garanciák is kellenek.
És akkor azt még nem is említettem, hogy akár társadalmi rétegenként is eltérő lehet, hogy kinek mi a fontos. Nálunk teszem azt elsősorban a személyes szabadságot és annak védelmét szokták emlegetni; a skandináv országok lakosai viszont alapvetően megbíznak az államban, mert azt a közösség megvalósult akaratának tekintik.Vízi Patkány: Ebben ugyan igazad van, de egyes módszerek semelyik privacyfelfogás szerint sem engedhetőek meg - és ilyen többek között az információ-felhalmozás is. Az 1960-as évekre beindult ugyan Amerikában a „nagyüzemi” adatgyűjtés, de minden ügynökség körömszakadtáig védte a saját információit, és ez oda vezetett, hogy az úgynevezett Ruggles-Bizottság 1965-ben több mint 600, egymástól független állami adatkezelőt számolt össze. Ezért azt javasolták, hogy az állam „hozza létre a Federal Data Centert, aminek joga van hozzáférni a különböző ügynökségek számítógépszalagjaihoz és egyéb, géppel olvasható adatforrásaihoz”, mivel ez sokkal olcsóbban és hatékonyabban működő rendszert eredményezne.
Hoover: De hiszen ez tényleg olcsóbb lenne!
Vízi Patkány: Akkor most én hivatkozom arra, hogy a viszonylagosságot is figyelembe kell venni: nem csak az számít, hogy mi az olcsóbb, hanem az is, hogy milyen megoldás fogadható el - és milyen nem. Mindig figyelembe kell venni az összes szempontot - nem pedig csak azt, hogy mennyibe kerül.
Szerző: Pontosan. Magyarországon az Alkotmánybíróság például az 1991/15. számú határozatában mondta ki, hogy az egységes és mindenütt használható személyazonosító szám alkalmazása alkotmányellenes, mivel így az egy meghatározott emberre vonatkozó adatokat túlságosan is egyszerű lenne összegyűjteni, majd pedig személyiségprofilt létrehozni belőle. És bár mindenki tudta, hogy ez nem kis pénzbe fog kerülni, nem ez volt az elsődleges. Választani kellett egy milliárdos beruházás meg aközött, hogy mindenki afféle a hatalom számára tökéletesen átlátható és nyomon követhető üvegállampolgár legyen-e. És az adatvédelmi biztos ajánlása nyomán ugyanezért nem hoznak végül létre a bankok számára nálunk olyan, központi adósnyilvántartást sem, amiben mindenki (tehát nem csak a késedelmes fizetők) szerepelnének.
Vízi Patkány: Igen, lényegében itt is ugyanaz volt a probléma, mint egy mindent átfogó, központi adatbázisnál. „Egy nemzeti és így szükségképpen sokfelhasználós, személyes adatokat tároló rendszer lényegesen nagyobb veszélyt jelent a privacyre, mint több, egymástól független adatbázis”, jegyzi meg a számítógéptudós Roger Clarke, hiszen - még ha a hatalom nem is élne vissza a lehetőségekkel (bár ezt egy hatalomról eléggé nehéz elképzelni), akkor is ott van a számtalan, hozzáférési jogokkal rendelkező ügynök, beosztott, adminisztrátor, adatfeldolgozó stb., és máris száz sebből vérzik az egész. Csak éppen míg egy kisméretű adatbázisnál csupán néhány, addig itt minden adathoz hozzáférhetne a korrupt, felelőtlen vagy bosszúszomjas alkalmazott.
Tehát bár a Bureau of Budget 1966-ban közzétette a Federal Data Centerre vonatkozó elképzeléseket, és bár széles körben idézték a közgazdász Edgar Dunnt, aki szerint a várható pénzügyi haszon bőven ellensúlyozza a privacy csorbulásának veszélyeit, a tervből nem lett semmi.Hoover: Mert rossz volt az időpont. 1962-ben jelent meg Rachel Carsontól a Néma tavasz, ami ráirányította a figyelmet a környezetvédelemre - és 1964-ben az újságíró Vance Packard The Naked Society (A meztelen társadalom) című könyve, ami viszont a legújabb adatgyűjtési módszerekre, illetve arra irányította rá a figyelmet, hogy ezek az adatok éppúgy lehetnek hibásak is, mint jók. A Federal Data Centernek (amit szoktak National Data Centerként is emlegetni) semmi esélye sem volt.
És a FEDNET-nek sem volt semmi esélye: ezt nyolc évvel később John E. Holt nevű bürokrata találta ki a General Services Administrationnél (Holtot Gerard Ford (még alelnökként) sürgősen le is fokozta, hogy később (már elnökként) aztán visszahelyezze a pozíciójába - és rábízza az egész intézmény privacyvédelmét).Vízi Patkány: És 1974-ben szerencsére a mai szemmel morbidnak tűnő, AIDS (Automated Integrated Digital Services) nevű terv is hasonló sorsra jutott.
Hoover: Látom, hogy nem érted a lényeget. Nem a kormány akart mindenféleképpen túlhatalmat szerezni, de egy központi adatbázisra előbb-utóbb nagy szükség lett volna. Hiszen gondolj csak bele: egy 1976-os amerikai felmérés szerint 85 kormány- ügynökség 6723 egymástól független adatbázis-rendszerében összesen 3,8 milliárd név szerepelt (vagyis minden név jó néhányszor). 1980-ban a kiskereskedelem pénzforgalmának a felét, az autó- és házkereskedelmet pedig gyakorlati- lag a hitelből bonyolították, és a kereskedőknek égető szükségük volt a hitelinformációkra. Ugyanis az amerikaiak több mint egyharmada addigra már nem ott élt, ahol megszületett (és ahol pontosan tudták róla, hogy mennyire megbízható), miközben minden ötödik család évente költözött új vidékre (és közben persze elvárták, hogy bárhol hitelt tudjanak felvenni). Ja igen, és tíz emberből nyolc kötött egészségbiztosítást, hogy fizetni tudja az orvosi ellátás költségeit és a korábbiakkal ellentétben immár nem csak a szegények kényszerültek arra, hogy felvegyék a kapcsolatot a kormánnyal (ami ilyenkor persze nem Nagy Testvér, hanem Jóságos Apuka), mert ott voltak a különböző állami ösztöndíjak az oktatásban; a mozgássérülteket segítő programok és a speciális adókedvezmények... és még hosszan sorolhatnám egészen a jogosítvány megszerzéséig bezárólag (egyes államok pedig csak akkor adtak vezetői engedélyt, ha a vezető megkötötte a balesetbiztosítást).
Summa summarum, az amerikai intézményeknek és cégeknek nem is maradt más választásuk, mint minden lehető adatot begyűjteni az állampolgárokról, akik persze folyamatosan panaszkodnak emiatt.Vízi Patkány: De még ha igazad lenne is, ettől egy központi adatbázis ugyanolyan veszélyes marad, a felmerülő problémákat pedig biztosan meg lehet oldani elkülönített rendszerekkel is. Mert máskülönben... Hadd mondjak egy példát.
2002. augusztusának elején a tokiói tüntetők azt skandálták az utcán, hogy „a tehenek 10, az emberek 11 jegyű számok”, és egyes városokban valóságos beköltözési hullám kezdődött. A tehenek azért „10 jegyűek”, mert 2001. őszén a BSE miatt 10 jegyű azonosítót vezettek be számukra a felkelő nap országában, hogy állandóan nyomon lehessen követni a mozgásukat - az emberek pedig azért 11 jegyűek, mert a kormány 2002 augusztusában beindította azt a programot, ami első lépésben a „koseki” nevű, elavult és nehézkes papír alapú regisztrációs rendszer felváltását célozta meg egy 11 jegyű azonosító szám révén. A mind a 126 millió japánt tartalmazó adatbázisba a legalap- vetőbb személyi adatoknak (név, cím, születési hely és idő, nem, 11 jegyű azonosító) kellett volna bekerülniük, hogy könnyebbé váljon a különböző szolgáltatásokhoz és információkhoz való hozzáférés. Koji Ishimura, az információs törvények szakértője szerint „A kormány azt hangoztatja, hogy ez az azonosító 93 különböző célra használható fel. De van itt egy nagyobb projekt is: az E-kormányzat, és ha ez megvalósul, akkor /az adatokat/ 16,000 különböző adminisztratív célra lehet majd felhasználni”. Ami kétségkívül szép elképzelés, ám nem sokat ér, ha az emberek olyan fokon nem szimpatizálnak a gondolattal, hogy inkább új életet kezdenek egy olyan városban, ami (noha kötelező lenne) megtagadja a rendszer alapjául szolgáló Jumin Kihon Daicho-hoz (röviden: Juki-Net) való csatlakozást. Többek között így tett Jokohama, Japán egyik legnagyobb városa is (3,4 millió lakossal), más polgármesterek pedig kijelentették, hogy az első probléma felbukkanásakor kiszállnak. Amire nem is kellett sokáig várni. Toranosuke Katayama, a posta és a telekommunikáció dolgaiban illetékes miniszter azt állította, hogy a rendszer tökéletesen biztonságos, és a benne keringő adatok védelmére azért nem alkottak külön privacytörvényt, mert felesleges lett volna: így is 8,300 dollárnak megfelelő pénzbüntetés és 2 évig terjedő szabadságvesztés vár arra, aki személyes információkat szivárogtat ki a Juki-Netből. Az Asahi Shimbun című lap viszont július második felében 1948 ember megkérdezésével végzett felmérést, és ebből az derült ki, hogy a lakosságnak nem kevesebb mint 86 százaléka tartott attól, hogy mégis adatok juthatnak ki a rendszerből, illetve akár a hivatalnokok, akár a crackerek visszaélhetnek az univerzális személyazonosító szám nyújtotta lehetőségekkel. Az is sokat nyomott a latban, hogy ez az egész túlságosan is emlékeztette az embereket a II. Világháború idején működő, megfigyelésen és megfélemlítésen alapuló megoldásra. Augusztus 5-én azért beindult a Juki-Net - két nappal később pedig Osaka egyik, Moriguchi nevű peremvárosában 741 háztartásnak (vagyis összesen 2,584 embernek) kézbesítettek ki más állampolgárokra vonatkozó szenzitív információkat. A nekik címzett levél a valóságnak megfelelően tartalmazta a személyes adataikat - és emellett véletlenszerűen mások személyes adatait is. És azóta szemfüles adattolvajoknak egy kisebb japán város, Iwashiro mind a 9,600 lakosának minden Juki-Netes adatát is sikerült ellopniuk.Hoover: Ez már megint a régi nóta, hogy az emberek nem szeretik, ha megszámolják és ennek megfelelően számon tartják őket. Az iamnotanumber (nem vagyok szám) című internetes honlap is azt hajtogatja, hogy ők nem számok; Ari Schwartz, a Center for Democracy and Technology társigazgatója meg éppenséggel a Juki-Netre hivatkozott egy kongresszusi meghallgatáson, amikor (akárcsak az iamnotanumber) egy olyan, egységes vezetői jogosítvány ellen akart érvelni, ami egy központi adatbázissal lenne összekapcsolva.
Igazán kíváncsi lennék, hogy mikor hozakodik valaki azzal elő, hogy az állatok sem számok, és őket is megilleti a privacy: a teheneket vagy a kutyákat.Vízi Patkány: Szerintem a vízi patkányokat feltétlenül... de a tréfát félretéve: a Dog Fancy című amerikai kutyamagazin címlapján 2002. májusában az a kérdés volt olvasható, hogy „Személyes adatnak számítanak-e a kutyád egészségével kapcsolatos információk?”
Hoover: Na ne idétlenkedjél már, hogyan is számíthatnának annak? Vagy esetleg szegény kutyáknak is szembe kell nézniük a személyiséglopásból eredő problémákkal, és előfordul, hogy valaki más jelentkezik be Bodri nevében a kutyakozmetikushoz? Vagy esetleg őket is szemétpostával és spammel bombázzák?
Vízi Patkány: Ha őket nem is, de a tulajdonosukat biztosan. A cikk írója, egy bizonyos George M. Dennis, J.D. egyébként nem ezzel foglalkozik, hanem azzal, hogy az Amerikai Állatorvosok Társulata etikai szabályzatának 1999-es módosítása igenis kimondja, hogy a kutyák egészségügyi adatait is bizalmasan kell kezelni - és egyes amerikai államokban fogadtak is el ezzel kapcsolatos törvényeket. De ezek persze nem mindenek felett álló törvények, és adott esetben - mondjuk bírósági végzés birtokában - figyelmen kívül lehet hagyni őket. Például akkor, ha felmerül a gyanú, hogy állatkínzás történt. A lényeg mindenképpen az, hogy azért kell az ilyesmit (is) bizalmasan kezelni, mert a kutyánk kórtörténetéből velünk kapcsolatos következtetéseket is le lehet vonni. És ez viszont már privacy a javából. Mint ahogy gyakorlatilag minden más is az.
01.Nyitólap és tartalomjegyzék
02.Bevezetés helyett: adattorony
03.Szereplők
04.Ugyan kit érdekel a privacy? (és egyáltalán: mi is az)
05.Cyberpornó
06.A megfigyelők megfigyelése
07.A terroristaellenes harc Maginot-vonala
08.Zárszó
helyett: Némi digitális önvédelem; A Magyar Köztársaság alkotmánya
szerint...; Hogyan tiltsuk le személyes adataink használatát?
09.Függelék: Amerikai alkotmánymódosítások és a FIPS; A magyarországi Nagy Testvér Díjak
10.Felhasznált irodalom
11.Köszönetnyilvánítás